A taxisblokád és a pénztárvita tanulsága

Az Orbán-kormány által felvállalt saját út politikai és társadalmi aknák során át vezet. A kormány és a parlamenti többség jó pár hibát el is követett, éppen ezek figyelembevételével értékelődik fel azonban az, hogy a kormányoldal kivételes társadalmi támogatottsága megmaradt a 2006-os önkormányzati választás óta. A társadalom – nem feltétlenül jobboldali és elkötelezett – többsége értékeli és türelemmel veszi azokat az erőfeszítéseket, amiket a balliberális ellenzék és a nyugati közvélemény vele rokonszenvező része reflexszerűen populizmusként bélyegez meg.
A társadalmon verik el a port
Nem gondolom, hogy a kormány és többsége mindent jól tesz, és biztos, hogy támogatói zöme sem hajlandó vakon követni őket, ám a felhalmozott bizalom csak azért maradhatott meg, mert a kormányoldal szakítani volt képes egy réges-régi hibájával. Az MSZP többek között azért volt képes nyerni 2002-ben és 2006-ban, mert a Fidesszel szemben mertek önkritikusan beszélni magukról és hibáikról, és a maguk módján képesek voltak személycserékkel (Horn Gyula háttérbe szorításával, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc leváltásával) is kifejezni valamiféle megújulást. A kormányváltás után most a Fidesz jelét adta az innovációs képességnek. Az erkölcstelenül magas végkielégítések megadóztatása során idejekorán visszakoztak és megegyezésre jutottak az érdekképviseletekkel a kérdés differenciált kezelésében. A sok rögtönzés után hasonlóképpen tett jót az Orbán Viktor, Kósa Lajos és Lázár János által jegyzett politikai nyilatkozat a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagok védelméről. Az alkotmánnyal és Alkotmánybírósággal kapcsolatban viszont nehezen nyugodtak le a kormányzati kedélyek. A két intézményről valóban sok kritika megfogalmazható, s ellenzéki olvasóimat kérném is a baloldali és liberális kritikák számbavételére húsz évre visszamenőleg, de a kérdés súlya miatt nekem nem volt rokonszenves a stílus, amit én – katonai hasonlattal szólva – menetben végrehajtott erőszakos folyóátkelésnek neveznék. Ehelyett inkább Orbán Viktor választási győzelem utáni intelméből javallanék szem előtt tartani két kulcsfogalmat: tisztelet és alázat. Olyan tisztelet és alázat szükségeltetik a jog területén, amilyennel bölcs és tapasztalt konzervatívok tudnak hozzányúlni korábban magukénak tudott, de szerintük is változásra érett dolgokhoz.
A baloldali ellenzék még nem talált magára, amiben ludas saját holdudvarának értelmisége. Ha kritizálják is az elmúlt nyolc évet, a vezérmotívum Orbán Viktor és Fidesz antifasisztára, antipopulistára és „anti” egyebekre hangszerelt szapulása, aminek végső kicsengése az, hogy az ősbűnt Orbán követte el 2001-től, aminek Medgyessy, Gyurcsány meg Bajnai végső soron csak áldozatai voltak. Emellett szembeötlő a revánsvágy. Mintha 1991-ben járnánk, amikor is idejekorán kiderült, hogy valójában a dilettáns Antall József dilettáns kormánya és pártja tette tönkre az országot. A balliberális értelmiség realitásérzékét tükrözi, hogy ugyanabban az intellektuális csapdában vergődik, amibe a vereséget 1994-ben megemészteni képtelen jobboldali kollégái beleestek: végső soron a társadalmon is elverik a port. Akkor a jobboldalon mondták, hogy „birka nép”, most a baloldalon, hogy „roncstársadalom”. A társadalom persze azért „roncs”, mert nem volt hajlandó mazochisztikusan hatalmon tartani azt a Gyurcsány–Bajnai rezsimet, amelyből a balliberális értelmiség hangadó csoportjai nem mellékesen megkapták a maguk sápját.
A kötelező magánnyugdíjpénztárak körüli vita adja azt a terepet, ahol a baloldali ellenzéknek esélye lehet a talpra állásra. Szemmel látható, hogy Orbán Viktor 2006-tól követett stratégiáját próbálják adaptálni, ami azon áll vagy bukik, hogy politikai tömegbázist közpolitikai kérdésekben tudnak-e szerezni, ahogy arra Orbán képes volt a „szociális népszavazás” során. A mintakövetés azonban mechanikus, ezért rendkívül kockázatos a baloldal számára. Először is, Orbán Viktor a szociális népszavazást a 2006-os önkormányzati választáson elért átütő sikerre alapozhatta, aminek titka pedig az, hogy az országgyűlési választást nyert MSZP egészen pontosan mibe is bukott bele fél évvel később. Ám a számvetést erről még nem végezték el a baloldalon, talán az egy szem Szili Katalint kivéve. Még tartja magát az, hogy Orbán Viktor köztársaságellenes összeesküvése volt a kudarc oka, ami visszaigazolni hivatott a társadalom „roncs” voltát: az egyszerre szélsőjobboldali és neokommunista Orbán sikerrel vezette tévútra a horthysta és kádárista nosztalgiáktól megvert társadalmat. Itt és most nem az ideológiai panelek a lényegesek, mert azokat egyébként ezerszer kiveséztük már e lap hasábjain is, hanem az intellektuális vakság, ami a balliberális retorikából rendszeresen kisüt.
A modernizációs üdvtörténet veresége
A magyarok „roncstársadalmát” a kapitalizmussal, a piaccal és a versennyel csepülik, és antiglobalizmussal, antikapitalizmussal, piacellenességgel és beteges államfüggőséggel vádolják az embereket. Mintha csak etikus, tisztességes és fair verseny folyhatna csak. Mintha nem lennének igazságtalan és egyenlőtlen versenyfeltételek. Mintha a külföldi versenytársak filantrópok lennének. És mintha a magyar embernek, alkalmazottaknak, gazdáknak, kisvállalkozóknak és nagytőkéseknek egyetlen érdekük lenne: maga a verseny. S az, hogy a versenyben állva haljanak meg. A balliberális értelmiségre nem jellemző sem általános kapitalizmuskritika, sem konkrét ügyek magyar szemmel elemzése. Mintha mindig csak az EU-nak, az IMF-nek, a Der Standardnak, a Freedom House-nak, Paul Lendvainak, a Moody’s-nak és a külföldi befektetőnek lehetne kizárólag igaza, ezért nekünk csak vakon követnünk kellene őket. Mintha Orbán Viktor kizárólag csak akkor lehetne nyugatos, demokrata és államférfi, ha választási győzelme másnapján kirúgna 300 ezer közalkalmazottat, megalkotna egy 500 milliárd forintos megszorítócsomagot, minimum 15 százalékos adó- és járulékelemelést hajtana végre, 20 százalékkal csökkentené a béreket, privatizálná a felsőoktatást és a MÁV-ot, no meg a Szerencsejáték Rt.-t és minden közszolgáltatást, végül pedig eltörölné a külföldieket sújtó földvásárlási moratóriumot. És akkor eljönne a magyar nép számára a modernizációs kegyelmi pillanat. A nyugatos erősek győznének a keleties gyengék felett, a polgári nagyhalak megennék a rendes kishalakat, és kihullanának a tradicionalista férgesek. Ebben a balliberális szociáldarwinizmusban a modernizációra, nyugatosodásra és polgárosodásra képes egyedek szelektálódnának ki, és adnák át szociokulturális kódjaikat az utódoknak, miáltal a roncs magyarok kompországa egyszer s mindenkorra kikötne a történelem nyugati partján.
Ez a Bokros Lajosok, Bauer Tamások és Gyurcsány Ferencek által hangoztatott modernizációs üdvtörténet totális vereséget szenvedett az SZDSZ megsemmisítő vereségével. Gyurcsány Ferenc és hívei mégis ezzel a szabad demokrata beszédmóddal akarják viszszahódítani a baloldalt és elfoglalni a hatalmat. Gyurcsány, az MSZP és a balliberális értelmiség ösztönösen kiállt populistát, ám a saját mércéik szerint populista módon beszélnek a kötelező magánnyugdíjpénztárak kapcsán lopásról meg lenyúlásról. Ez akkor adhat a baloldalnak esélyt a talpra állásra és új politikai tömegbázis kiépítésére, ha az egész kérdéskört sikerrel redukálják individuális érdekekre, és elérik azt, hogy az emberek csak azt nézzék, hogy aktuálisan mekkora a hozamuk, amit elvesz tőlük Orbán Viktor, hogy suttyomban a saját zsebébe rakja. A társadalmi tét igen nagy: milliók vagy hallgatnak a józan eszükre, vagy nem. A tét nagyságát mi sem érzékelteti jobban, hogy az egyik liberális hetilap annak ellenére írt már arról, hogy a nyugdíjkasszában nincs is hiány, hogy az elmúlt években még a nem jobboldali sajtóban is rendre téma volt a deficit.
Figyelni kell a kommunikációra
Nem túl szerencsés visszamutogatni, de sem Mesterházy Attila, sem Bokros Lajos nem beszél arról, hogy mit tettek volna ők, ha győztek volna a választásokon. Pedig biztos volt programjuk és forgatókönyvük az azonnali és gyökeres „szerkezeti reformokra” Brüsszelből és IMF-től kapott biztos és antipopulista receptekkel. Csakhogy ezeket hétpecsétes titok övezi. És Gyurcsány Ferencnek sem akaródzik előállni nyilvánosan a klasszikusan gyurcsányista felvetés átiratával: mondja meg Gyurcsány Ferenc, hogy kitől venne el!
1990-ben, a választási vereség után az SZDSZ elitje tagadta, hogy sokkterápiát akart volna bevezetni, és a vita igazán attól vált okafogyottá, hogy kormányzati kommunikációs blamázs miatt kirobbant a szociális elégedetlenségből megtámogatott taxisblokád. A taxisblokád és a pénztárvita közös tanulsága az a mostani kormányzat számára, hogy a társadalom iránti tiszteletből és alázatból szokjon le a saját, ám aknákkal teli közpolitikai útján produkált összevissza kommunikációról.

A szerző politológus