A bálnak vége című, 2003-ban kiadott könyvében ön már előre jelezte az ír gazdaság hanyatlását. Hogy lehet, hogy az, ami évekkel ezelőtt szemet szúrt, elkerülte a politikai döntéshozók figyelmét?
– Nem állítom, hogy pontosan tudtam, milyen formát ölt majd a gazdasági válság, de nem kellett gazdasági zseninek lenni ahhoz, hogy hat-hét évvel ezelőtt lássa az ember, valami nem stimmel Írországban. A kelta tigris jelenség 1995-ben kezdett el kibontakozni, s a gazdasági növekedés két hullámban érkezett. Az első azonban merőben különbözött a másodiktól. Kezdetben ugyanis egyre többen léptek be a munkaerőpiacra, a világ számtalan részére exportáltunk, és valóban nőtt a termelékenység. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás azonban megakasztotta az Egyesült Államok gazdaságát, és lehetett tudni, hogy többé nem számíthatunk a korábbihoz hasonló mennyiségű és nagyságú amerikai befektetésre. Könyvemben annak adtam hangot, hogy más útra kell terelnünk holtvágányra került gazdaságunkat. Egy évvel a kötet megjelenése után azonban látszólag még mindig gyarapodott az ország gazdagsága, ezért sokan a szememre vetették, hogy rémeket látok. A valóság azonban az volt, hogy az állam jólétének alapját ekkor már a kiszámíthatatlan ingatlanpiac adta. Ha valaki megnézte a lakások árát, egyből látszott, hogy valami nem stimmel. Az újságnak, amelynek írok, volt egy ingatlanmelléklete, amelyben öt lakást hasonlítottunk össze minden alkalommal. Azt néztük meg, hogy egy nálunk vásárolt ingatlan árából más országokban milyen lakást lehetne venni. Mondanom sem kell, megdöbbentőek voltak a különbségek. Az én kedves, ám szerény hajlékom árából például valódi kis villát kaphattam volna a francia Riviérán.
– Külföldön sokfelé az a vélemény, hogy az írek mohósága vezetett a jelenlegi krízishez. Mennyi ebben az igazság?
– Meg kell érteni, hogy az ingatlanok felértékelődése katasztrofális hatással volt az emberek gondolkodására. Abban az időben a többség jövedelme meglehetősen szerény volt, a házára aggatott képzeletbeli érték miatt azonban hirtelen mindenki úgy érezte, hogy milliomossá vált. Egyszer kölcsönt akartam felvenni, és kijött egy szakember, hogy felbecsülje az otthonom árát. Még be sem lépett, körül sem nézett rendesen, de már rávágta, hogy legalább egymillió eurót ér. Érthető, hogy az emberek többsége abban az illúzióban ringatózott, megteheti, hogy nagyobb kölcsönt vesz fel, felújítja az otthonát, vagy új autót vásárol. De aki nem dőlt be a propagandának, láthatta, mi is történik valójában.
– Úgy tűnik, kormányuk nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, és a lakosság sem hisz benne, hogy a vezető politikusok képesek átsegíteni az államot a válságon. Csakhogy gyakorlatilag ugyanezeket az embereket háromszor juttatta, illetve tartotta hatalomban a nép. Kizárólag a válság mutatott rá a politikai vezetőség hiányosságaira?
– Amikor 1997-ben először nyert a Fianna Fáil, a gazdaság már dübörgött, és a párt adócsökkentést ígért a választóknak. Öt évvel később még mindig úgy tűnt, hogy folytatódik a pozitív trend. Nem arról volt szó, hogy az emberek telhetetlenek és ostobák voltak, bár ebben is van némi igazság. A legtöbb ír egyszerűen örült annak a jólétnek, amely itt elképzelhetetlen volt korábban. 1994-ben egymillióan dolgoztak Írországban, 2004-ben pedig több mint duplájára nőtt a munkával rendelkezők száma. 52 éves vagyok, de még a nálam ifjabbak is emlékeznek rá, mekkora problémát jelentett itt a munkanélküliség nagyon hosszú ideig. Több mint kétszáz éven át szinte mindenki megpróbálta elhagyni a szigetet, mert itt nem lehet megélni. Aztán hirtelen változott a helyzet, és még külföldiek is jöttek hozzánk dolgozni. Nem csoda, hogy sokan elveszítették a valóságérzéküket. A valódi tragédia az volt, amikor 2007-ben ismét győzött a Fianna Fáil. Bár már tisztán látszott, hogy rossz irányba tartunk, a választók mintha szándékosan behunyták volna a szemüket. Talán azt gondolták, hogy ha meghosszabbítják a kormány mandátumát, a jólétet is fent tudják tartani. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a többi párt sem kínált valódi alternatívát. Nem tudom, más politikai vezetőséggel elkerülhettük volna-e a válságot, abban azonban biztos vagyok, hogy a megfelelő időben meghozott hatékony intézkedésekkel tompítani lehetett volna a hatásait.
– A múlt hét végén az ellen tiltakoztak, hogy az állam a lakosság legkiszolgáltatottabb rétegeivel akarja megfizettetni a bankok felelőtlenségét. Magyarország korábban szintén nemzetközi kölcsönhöz folyamodott. Amikor azonban a mostani kormány, az ön elképzeléseihez közelebb álló módon, részben a bankok megadóztatásával igyekezne orvosolni a helyzetet, a pénzügyi körök nem győznek zúgolódni. Mi erről a véleménye?
– Írország jelenlegi helyzete tökéletes példa arra, mi történik, ha pontosan azt tesszük, amit az ortodox módon kapitalista média és a nemzetközi intézmények diktálnak. Kormányunk azért mentette meg a bankokat, mert Európa azt mondta, ezt kell tenni, miközben drasztikusan csökkentette az állami kiadásokat, és megnyirbálta a szociális segélyeket. Ezek az intézkedések nyilvánvalóan katasztrofális eredménnyel jártak. Szeretném ismét hangsúlyozni, nem gondolom, hogy el lehetett volna kerülni a válságot, amelynek kialakulásában nagy szerepet játszott az ír lakosság felelőtlen magatartása is. Ugyanakkor a helyzet felülről irányított kezelése miatt törleszthetetlen nagyságú adósságra tettünk szert. Nem hiszem, hogy az IMF-mentőöv megoldást jelent számunkra. Írország munkaerőpiaca 1,8 milliós. Ennyi ember nem tudja visszafizetni a kölcsönt a nemzetközi hitelezők által előírt tempóban. Ha mégis kipréselik az országból, abba belerokkan az ír társadalom. Egyébként mióta nyilvánvalóvá vált, mekkora bajba került a gazdaságunk, sok nagy presztízsű külföldi elemző és orgánum módosította korábbi véleményét. Ma már többen látják be, hogy a bankoknak nagyobb részt kell vállalniuk a terhekből. Abszurd, hogy kormányunk gyermekekkel és idősökkel, a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjaival akarja megfizettetni a gazdagok hazardírozásából megélő pénzintézetek felelőtlenségének árát.
– Egyik cikkében azt írta, bár megszakadna a szíve, nem tudna mit mondani a fiainak, ha megkérdeznék, miért maradjanak Írországban. Nem az lenne az állam elsődleges érdeke, hogy minél többen maradjanak és dolgozzanak itt?
– Valóban, ez nyomasztó kérdés. Írország nyugat-európai, angol anyanyelvű ország, amelynek igen jó kapcsolatai vannak az Egyesült Államokkal. Ennek ellenére a kelta tigrissel fémjelzett korszak előtt a jövedelmek szintje alig érte el az európai átlag 66 százalékát. Ez részben a tömeges kivándorlással magyarázható. Az ír nép ördögi köre a következőképpen nézett ki: a gazdaság nem volt produktív, ezért az emberek elmentek máshová munkát keresni, ám minél többen mentek el, annál kevésbé volt produktív a gazdaság. 1940-ben a lakosság száma nyolcmillió volt. Ma összesen 6,5 millióan élnek a szigeten, azaz a mai napig nem tudtuk pótolni a kivándorlás miatti vérveszteséget. Rettenetes belegondolni, hogy az utóbbi néhány év után ismét a kivándorlás lesz az írek sorsa. Nem vagyok szentimentális. Akik ma diplomával, az állam által fizetett képesítéssel huszonéves korukban nekiindulnak a világnak, nem ugyanolyan alapokról indulnak, mint azok, akik az 1950-es években a legalantasabb munkák reményében indultak el az Egyesült Államokba. A fiatalok kivándorlása viszont elsősorban azoknak tragédia, akik itthon maradnak. Ráadásul nemcsak arról van szó, hogy az ország egyes területeiről már most tömegével indulnak útnak a friss diplomások – egyes felmérések szerint hetente mintegy ezren –, hanem sajnos ismét látni olyan 30-40 éves férfiakat, akik családjukat hátrahagyva intenek búcsút a szigetnek a munka miatt. Külön felháborító, hogy kormányunk számít is erre. Nyíltan nem vallják be a politikusok, de azt ígérik, hogy a munkanélküliség a jövőben sem haladja meg a tizenöt százalékot. Bár ez önmagában is soknak tűnik, a jelenlegi megszorítások mellett csak úgy képzelhető el, ha számításba veszik a tömeges kivándorlást.
– Hogyan lehet kiszállni az ördögi körből?
– Három dolgot kell tenni. Először is új megállapodást kell kötnünk nemzetközi hitelezőinkkel. Másrészt a megszorításokat részletekben, a mostaninál fokozatosabban kell adagolni a lakosságnak. Harmadrészt meg kell mondani az embereknek, hogy Írország jobb hely is lehet. Ha levonjuk a tanulságot, és a káoszt politikai rendszerünk gyors megreformálására használjuk fel, négy év múlva az elvonásokon túl eredményt is fel tudunk mutatni. Manapság azonban csak azt lehet hallani, hogy mit vesznek el az emberektől, arról szó sem esik, mit kapnak cserébe az áldozataikért. Más társadalmak a világháborúk után sokkal rosszabb állapotban voltak, mint mi most, mégis sikerült talpra állniuk. Nálunk senki sem halt meg, nincs itt a világvége, csak nagyon nagy a káosz. Hatalmas az államadósságunk, de legalább van egy működő gazdaságunk, ami több, mint amit a görögök elmondhatnak magukról. Fontos megérteni, hogy a lakosságot a politikai vezetőség hagyta cserben, nem a bankok és nem az ingatlanszféra képviselői. Ez utóbbiak természetüknél fogva mohók, a mi képviselőink azonban ellenőrzés nélkül hagyták hazardírozni őket az emberek pénzével, sőt még adókedvezményeket is adtak nekik. Az alapoktól kell újraépítkeznünk! Most sokan érzik magukat pocsékul, mindenkit áthat a félelem, hogy visszatérő kudarc a sorsunk. De ezt fel lehet számolni, ha jövőképet kapnak az emberek, és ismét rájönnek, mire lehetnek büszkék írként. Ha ez nem történik meg, a gazdasági hanyatlás valóban tömeges kivándorláshoz vezet.
– A jelenlegi kormány hamarosan távozik a hatalomból. Lát olyan pártot, amely meg tudja valósítani az elképzeléseit? Esetleg ön készül politikai pályára lépni?
– Kicsit aggaszt, hogy mostanában igen sokan kérdezik ezt tőlem. Úgy vélem, ez jól mutatja a helyiek kétségbeesettségének szintjét. Úgy érzem azonban, újságíróként jobban meg tudom szólítani az embereket, mint politikusként. Nem hiszem, hogy a lakosság nagy reményeket fűz a legnagyobb ellenzéki erőhöz, a Fine Gaelhez. A munkáspárt talán nagyobb erőket tudna megmozgatni, de eddig neki sem sikerült kiforrott alternatívát kínálnia a válság kezelésére. Új párt létrehozására meg nincs idő. A legfontosabb, hogy megerősödjön az emberekben a demokráciatudat, s erre a legalkalmasabb a civil mozgalmak felélesztése. Ha nem sikerül produktívan felhasználnunk a felgyülemlett dühöt, és elmozdítanunk a holtpontról meddővé vált politikai rendszerünket, megérdemeljük, amit a sors ránk mér.
origo.hu
77 éves lenne Cserháti Zsuzsa – fia elárulta, miért nem jár a sírhoz
