Egy elfeledett magyar zseni

Kevesen tudják, hogy egy magyar írónő 1937-ben megkapta volna az irodalmi Nobel-díjat, ám néhány hónappal a hivatalos átadás előtt meghalt. A szabályok szigorúak, posztumusz változat nem létezik. Tormay Cécile-ről nem túlzás kijelenteni: majdnem Nobel-díjas alkotó, akit feledésre ítélt az államszocializmus, főként Bujdosó könyv című naplóregénye miatt, amelyet a napokban adott ki a Lazi Kiadó.
Misztikus, álomszerű, a valóság és a víziók határán lebegő, metszetre kívánkozó elbeszélések, valamint a múltat és a jelent szinkronban láttató költői regények, illetve Ad Lectorem (Magyar legendárium) című egyedi könyve teszik nehezen kategorizálható alkotóvá Tormay Cécile-t.
Nagyon távoli rokonai között emlegethetjük a lidérces látomásíró Knut Hamsunt, a legendaíró Selma Lagerlöföt. Tormay Cécile stílusában ódon, kifinomult báj egyesül jellegzetesen huszadik századi nyugtalansággal, szorongással. Nosztalgikusan és bírálva jeleníti meg a nemesi múltat, ami műveinek tanúbizonysága szerint még mindig jobb annál az általa vizionált jövőnél, ami a huszadik század második felében következett a magyarságra. Életművében különleges helyet foglal el a kétkötetes Bujdosó könyv. Első része Az őszirózsás forradalom alcímmel 1921-ben, második fejezete, a Proletárdiktatúra 1922-ben látott napvilágot. Saját valóságos és lelki bujdosását írja meg két kötetben, amelyben látomás és a viszolyogtató mélyvalóság képe egyesül. A Bujdosó könyv a megelevenített tárgykör és az írói ihlet kettős erejétől válik olyan erős és nyomasztó olvasmányélménnyé, amely a legedzettebb olvasó lelkierejét is próbára teszi. Minden magyarnak muszáj volna elolvasnia; megérthetné belőle a hazaáruló nemzetközi bolsevizmus filozófiáját és démoni erejét. A mai olvasó számára az első „felvonás”, az őszirózsás forradalom rémtörténete okoz meglepetést, hiszen még sok történészben is él a tévhit, hogy az 1918. október 31-én kezdődő Károlyi-puccs még erkölcsileg vállalható előképe a szó nemes értelmében vett, soha sehol meg nem valósult rózsaszín szocializmusnak. Tormay Cécile írása bizonyítja Károlyi felelősségét a trianoni országcsonkításért is. Tisza István legyilkolása fölszabadította a háborúban elvadult, elkeseredett emberek indulatait. Az igazi rémálom 1919. március 21-től zúdult az országra.
Az írónő elmeséli saját bujdosásának és az ország szégyenteljes bujdosásának történetét, például azt, hogy a balassagyarmati Lenin-fiúk Szent Bertalan-éjszakához hasonló, nem egy helyen sajnos megvalósított mészárlási tervét meghiúsította egy kávéház pincéjében talált száz üveg pezsgő elfogyasztása, mert mire kijózanodtak a hóhérlegények, megbukott a vörös puccs.
Mindennél jobban fájt a baloldalnak a regény augusztus 5-i fejezetének első két mondata: „A kommunizmus lélektanából mindig kimarad a nagyszerű. Még akkor is, amikor kegyetlen.” Bosszújuk nem maradt el, az írónő magánéletét megtámadó, a baloldali sajtótól megtámogatott rágalmaktól zsúfolt perben ment tönkre Tormay Cécile szíve, így a mátraházi szanatóriumban érte utol a halál, anélkül, hogy átvehette volna a neki ítélt Nobel-díjat. A megtorlás folytatása volt, hogy 1947 után minden más írónál szigorúbb embargó feledtette az egyik legnagyobb és legsikeresebb huszadik századi írónő, Tormay Cécile nevét.
(Tormay Cécile: Bujdosó könyv, Lazi Kiadó, 2010.)