Kentridge öt témája. Az egyik legnagyobb kortárs művész, a dél-afrikai William Kentridge alkotásait is megtekinthetik az Albertinában a Michelangelo-tárlat látogatói. A William Kentridge: Öt téma című tárlat, amelynek anyagát a San Francisco Museum of Modern Art és a Norton Museum of Art állította össze a Koret Alapítvány nagyvonalú támogatásával, az életmű legkülönbözőbb szeleteit tekinti át, filmek és könyvek, rajzok és szobrok egyaránt szerepelnek a válogatásban. Kentridge animációs művei révén vált világhírűvé: önmagukat építő és romboló figuráival a globalizált társadalom alapvető ellentmondásait mutatja be.
Egy művész, száz rajz, hetven év – manapság, amikor egyesek szerint mindennél fontosabb egy jó reklámszöveg, akár így is fogalmazhatnák a szlogen első részét, hogy a másodikban már hangozzék is el a visszakérdezés: de micsoda száz rajz, micsoda hetven év és főként micsoda művész?
Ebből a szempontból szerencse (egyébként nagyon nagy kár), hogy nem Budapesten, hanem Bécsben, nevezetesen a világ egyik legnagyobb rajzgyűjteményének helyet adó Albertinában rendezték meg a Michelangelo – Egy zseni rajzai című kiállítást, amely egyébként legalább annyi látogatót érdemelne, mint a Kunstforum Bank Austria vasárnap bezárt Frida Kahlo-bemutatója, amelyet háromszázezren láttak. A Kunstforum ezzel rekordot döntött saját kiállításainak történetében, ami nagy szó, hiszen korábban éppen az a Klaus Albert Schröder igazgatta, aki az utóbbi években az Albertinát a leglátogatottabb bécsi múzeummá tette.
Közben persze nemzetközi szakmai hírnevét is tovább erősítette, aminek nem kis szerepe van abban, hogy most a világ legnagyobb gyűjteményeiből kölcsönzött rajzokkal egészíthette ki saját anyagát, s méreteiben akkora tárlatot rendezhetett a reneszánsz egyik legnagyobb mestere műveiből, amilyenre az utóbbi húsz évben nem volt példa a világon. Valóban hetven évet fog át az összeállítás, hiszen az első rajz, egy firenzei Giotto-freskó másolata, a tizenöt éves művésztanonctól származik, az utolsó, a kereszten függő Krisztust ábrázoló vázlatokon pedig halála évében, 1564-ben is dolgozott a nyolcvankilenc éves mester. A kiállítás azonban nem is méretei miatt igazán jelentős, hanem azért, mert egyrészt megmutatja, hogy a rajzon keresztül a festő, a szobrász, az építész Michelangelo munkássága egyaránt megidézhető, másrészt rávilágít, hogy Michelangelo volt az első, akinél a rajz önálló, a festménnyel, a szoborral egyenértékű műalkotásként jelenik meg.
Nem véletlenül becsülték, gyűjtötték ceruzával, tollal, krétával, rajzónnal készült műveit kortársai: mindent el tud mondani segítségükkel az emberi testről és azon keresztül a drámáról, amelyet megél. A művészi idea a maga teljességében jelenik meg bennük, nem kellett kompromisszumot kötnie, mint oly sokszor monumentális művei létrehozásakor.
Egy életmű rajzokban. Szerepelnek vázlatok a cascinai csatát ábrázoló, meg nem valósult falképhez, a Sixtus-kápolna mennyezetéhez, majd az oltárfal Utolsó ítéletéhez, II. Gyula síremlékéhez, a Medici-kápolnához. Látunk előkészítő rajzokat a barátok, elsősorban Sebastiano del Piombo műveihez, ajándék műveket Tommaso de’ Cavalieri, az ifjú nemesúr számára, aki szépségével és intellektusával megbabonázta a nála negyven évvel idősebb férfit. Szerepelnek a kiállításon olyan rajzok is, amelyek a Léda és a hattyú című képhez készültek. A rajzot témája miatt elkészülte után száz évvel megsemmisítették, s ma csak kópiákban létezik.
A kiállítás egyes műcsoportjai nemcsak kronológiai-tematikai sorrendben fogják át az életművet, de lépésről lépésre közelebb viszik a nézőt annak a személyes drámának a megismeréséhez is, amelyet a maga igencsak zaklatott, ellentmondásos korában a művész megélt.
Mi sem beszél erről a drámáról jobban, mint az a rajz, amelyet Daniele da Volterra készített a hetvenéves Michelangelo arcáról. Keserűség, fájdalom sugárzik az arcról, befelé fordulás – egyben pedig elszántság, erő. Nyoma sincs annak a torzulásnak, amelyet korábban irigy kollégája, Pietro Torrigiani okozott, amikor egy ökölcsapással összetörte az orrát, s amely egyébként az ugyancsak Volterra által 1564–66-ban, valószínűleg a halotti maszk alapján készült bronzportrén világosan megmutatkozik. Mondani sem kell talán, hogy Volterra a rajzművészet lényegét éppen barátjától-mesterétől, Michelangelótól tanulta meg.
(Michelangelo – Egy zseni rajzai. Bécs, Albertina, 2011. január 9-ig.)
