Terjedő elszegényedés

Az UNCTAD, az ENSZ genfi székhelyű Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája az előző hetekben tette közzé 2010-es, 204 oldal terjedelmű jelentését. Súlyosan kijózanító olvasmány azoknak, akik az utóbbi évtizedek során a globalizáció mellett úgy is érveltek, hogy annak hatására sorra emelkedtek ki országok és százmilliók a mélyszegénységből. Az adatok ennek pontosan az ellenkezőjét tanúsítják. A legkevésbé fejlett államok száma négy évtized alatt ugyanis a duplájára emelkedett.

Supachai Panitchpakdi, az UNCTAD elnöke a jelentés bemutatásakor elmondta, ma 49 ország tekinthető legkevésbé fejlettnek, ami csaknem kétszerese az 1971-es állapotnak, amikor 25 ilyen ország volt. Ezek közül csupán kettő – Botswana és a Zöldfoki-szigetek – hagyták el ezt a kategóriát az eltelt évtizedekben.
Sőt – mondta Panitchpakdi – „a legfejlettebb országokban mélyszegénységben élők száma az előző évtizedekben tovább nőtt, és 2007-re kétszer annyian voltak, mint 1980-ban”. Ami a növekedés ütemét illeti, 2002 és 2007 között a rendkívüli szegénységben élők száma évi hárommillióval nőtt.
Azt is kifejtette, hogy ezen országokban a népesség 53 százaléka, vagyis összesen 421 millió ember a szegénységi szint alatt él. A legszegényebb államokban az élelmiszer-behozatali költségek 2008-ra 24 milliárd dollárra emelkedtek a 2002-es kilencmilliárdról. Ez „vészterhes” árnövekedés – mondta Panitchpakdi.
Az UNCTAD vezetője szerint mindez akkor történt, amikor világszerte erős gazdasági fellendülés volt tapasztalható. Elmondta azt is, „korunk legégetőbb szociális és gazdasági baja a munkanélküliség”. Hozzátette: a tapasztalat egyértelműen azt mutatja, „a növekedés és a foglalkoztatás növelésére nem minden ország támaszkodhat az exportra, és ezen országoknak az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet kell szentelniük a belföldi kereslet ösztönzésére”. A jelentés ajánlatokat is tartalmaz arra, hogy miként kell irányváltást végrehajtani a makroökonómiai politikában és intézményépítésben a belső kereslet erősítése céljából. Ehhez a monetáris politikának a kamatlábat alacsonyan kell tartania, hogy meg lehessen könnyíteni az állóeszköz-beruházásokat. Ugyanakkor a kellő monetáris és fiskális politikát a jövedelempolitikával együtt kell alkalmazni úgy, hogy a tömegek jövedelme a termelés átlagos növekedésének és a nemzeti inflációs célnak megfelelően alakuljon.