A hírgyárak felelőssége

Egyiptomból naponta ontotta a világsajtó a híreket, a tévék stúdiót rendeztek be a Tahrír téren. Megismertük a szereplőket, a politikusokat, majd amikor győzött a forradalom, a nyugati újságírók összecsukták laptopjukat, felültek az első londoni vagy párizsi gépre, és hazatértek

Emlékeznek-e arra, hogy a Tora Bora barlangrendszerben rejtőzik állítólag Oszama bin Laden? Arra, hogy Szaddám Huszein harmadik neve al-Tikriti volt? Esetleg az rémlik, hogy az iráni elnökválasztás vesztes jelöltje Mir Hosszein Muszavi? A legtöbb ember ezeket pillanatok alatt elfelejti, mert semmi szüksége ezekre az információkra. Pedig valaha, évekkel ezelőtt az újságok és a televíziók naponta foglalkoztak velük és szűkebb környezetükkel, kis túlzással bárki eltalált volna Mazari-Sarifból Kandahárba, tisztában volt Irak vízrajzával, és tudta, hogy George W. Bush kutyáját Barney-nak hívják. Majd jöttek az új hírek, Bush helyett Obama, a népszerű Barney helyett a kevéssé ismert Bo, Irak helyett Elefántcsontpart, Líbia, Egyiptom, Tunézia, Japán. Ma még élénkek az ismeretek, néhány hét múlva azonban senki nem tudja majd megmondani, hol van a fukusimai atomerőmű.
Igen, a sajtó így működik, kell neki egy húsos csont, amelyről le lehet fejteni minden egyes rostot. Ha azonban már nincs mit csócsálni, akkor a csont teljesen érdektelenné válik, új célpontot kell keresni. Egyiptomból naponta ontotta a világsajtó a híreket, a tévék stúdiót rendeztek be a Tahrír téren. Megismertük a szereplőket, a politikusokat, majd amikor győzött a forradalom, a nyugati újságírók öszszecsukták laptopjukat, felültek az első londoni vagy párizsi gépre, és hazatértek. Mióta a hadsereg átvette a hatalmat, Egyiptom már nem érdekes. A Tahrír tér mostantól egyike a számtalan kairói közterületnek, ahol állandóan dudálnak az autósok, szimbólum csak akkor volt, amikor ezt a sajtó ráaggatta.
No, de ki dönti el, hogy Egyiptomot figyeljük, Kartúmot pedig nem? Szudán fővárosában is voltak tüntetések, a rendőrség azonnal szétverte a tömeget, a sajtó pedig hallgatott róla. Pedig ott is fiatalok voltak a felvonulók, az egyetem előtt követeltek jogokat maguknak, és még a modern kor körülrajongott Twittere és Facebookja is szerepet kapott a mozgalom szervezésében, mégsem hallgatott rájuk a művelt Nyugat. Egy kicsit keletebbre ez a torz jelenség mindennap látható. Jemenben egy eltökélten demokratikus gondolkodású, gyönyörű fiatal lány, Tavakkol Karman állt a tüntetések élére évekkel ezelőtt. Egyiptom hatására megerősödött a szanaai megmozdulás, az elnök azonban nem követte Hoszni Mubarak példáját, inkább belelövetett a tömegbe. Szanaában nincsenek tudósítók, sem kedélyes roham-tévéstúdiók, belőtt hajú amerikai riporternők. Egyszerűen azért, mert Jemen nem érdekli a nyugati újságokat, nem elég „szexi” Tavakkol Karman ellenére egyben nem érdekes a politikai elit számára sem. Ha Ali Abdullah Száleh elnök tankokkal tiporná el a diákok tüntetését, talán egy napig hüppögne a BBC, majd átkapcsolna Líbiára.
Ott ugyanis van tudósító. Arcuk van a felkelőknek, csak a reguláris alakulatok öltenek olajzöld egyenruhát és lesznek Kadhafi-párti gyilkosok. Eddig azt sem tudtuk, hogy van egyáltalán Tripoli mellett más város is Kadhafi ezredes országában, ma Miszráta és Brega neve a kocsmaasztaloknál is elhangzik. Ahogy Abidjané is, Elefántcsontpart de facto fővárosáé, amely kivételesen nem a BBC sara, hanem az AFP-é, hiszen ez az ország francia gyarmat volt, ma pedig függő terület. Ott viszont kiderül a turpisság, hogy Elefántcsontpart rövid időn belül kétszer került az újságok címlapjaira. Laurent Gbagbo december elején nyilvánította magát az elnökválasztás győztesének, éles tiltakozást váltva ki a vesztes Alassane Ouattarából, aki egyúttal megszerezte a nemzetközi közösség támogatását is. Az afférból címlap is lett persze. Egyiptom azonban megakadályozta, hogy a két elnök harcát a sajtó közvetítse, közelebb is van, fontosabb is, Abidjan mégiscsak Fekete-Afrika. Mire aztán az arab tavasz virágai elhervadtak, Líbia története mellé újra befért az elnökök háborúja. Addigra Ouattara elfoglalta az ország 80 százalékát, vélhetőleg nyer, aminek az olvasó örülni fog, mert így van tálalva ez a sztori. Gbagbo rossz, Ouattara jó. Ez a média másik sajátossága, hogy leegyszerűsíti az eseményeket, átgyúrja befogadhatóvá, és rámutat valamelyik résztvevőre: ő a hibás. Ez nem az igazság, ez egy hollywoodi film, csak hihetőnek van eladva. Ouattara csapatai ugyan lemészároltak hosszú útjuk során néhány száz embert, de ez nem olyan lényeges, hiszen ő a felszabadító. A líbiai felkelők szintén megkínoztak és kivégeztek jó néhány fekete atyafit, azt gyanítva, hogy Kadhafi zsoldosai, mégsem sütik rájuk a gyilkos bélyegét. Régi hollywoodi toposz, hogy ha a főhős ellen valami gazemberséget elkövetnek a film elején, akkor ő két órán keresztül mészárolhatja a rosszfiúkat, a sok gyilkosságot igazolja a korai sérelem. Ez most Ouattarára és a líbiai felkelőkre is igaz.
Nem kell azonban Afrikáig mennünk a média felelősségének megállapításához. Egy ukrán tévécsatorna úgy közölte március 15-én a magyar baloldal sajtótörvény elleni tiltakozását, hogy azon több tízezer újságíró vett részt. A nyilvánvaló képtelenséget a tévénéző elhiszi, mert a varázsdoboz bizony nagyon meggyőző tud lenni. Az ukrán tévé hírszerkesztője biztosan nem szándékosan rontotta el a tudósítást, valószínűleg egyszerűen nem figyelt eléggé. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a sajtómunka milyen felelősséggel jár. Amíg azonban nem a magyar újságírók állítják fel a csinos kis stúdiókat a válsággócokban, nem ők diktálják a híreket hatalmas hírgyáraiknak, addig csak annyit tehetünk, hogy a legnagyobbak szája íze szerint alakított történeteket átvesszük, és a magyar olvasó számára fogyaszthatóvá tesszük. Ha az ember zsebében a New York Times névjegykártyája lapul, akkor az elnök azonnal fogadja, de a magángépén érkezett újságíró soha nem fog leülni egy járókelővel beszélgetni a jeruzsálemi utcán, így óhatatlanul egyoldalú képet fog közvetíteni, amelyet a világ minden táján átvesznek, és igazságként közvetítenek. Ha viszont egy nagy eseményen ott van a Magyar Nemzet tudósítója, és észreveszi, hogy a nagy hírgyár torzít, akkor sem történik semmi, hiszen a magyar lap és az AP meccsén mi nem nyerhetünk. Azt azonban soha nem szabad elhinni, hogy amire a nemzetközi hírgyárak nem figyelnek oda, az nem is létezik.
2006. október 23-án Budapesten „heves összecsapások voltak” – tudhatta meg az amerikai vagy nyugat-európai híradót néző. Számára nem egyértelmű a helyzet, Magyarországot bajosan tudja csak a térképen elhelyezni, Gyurcsány Ferenc nevét pedig meg sem kísérli kiejteni. Legközelebb számára Magyarország esetleg a Fidesz nagy arányú választási győzelménél jelent meg, de csak akkor, ha a rövidhírek között felfigyelt arra, hogy Magyarországon egy szélsőjobboldali párt bekerült a parlamentbe, minthogy a brit lapok így tették izgalmassá a tudósításaikat. Egyébként a lengyel elnök repülőgépének oroszországi katasztrófáját és az amerikaiak afganisztáni fiaskóját figyelte. Utána jött a vörösiszap-katasztrófa, amely címlapra került mindenhol, majd később, szilveszter környékén a médiatörvény körüli vita. Aztán jött az arab tavasz, a nyugati újságírók pedig londoni és párizsi irodáikból hirtelen elutaztak Tuniszba, majd Kairóba. Új csont, új szexi csont kell.