A PoLíSz idei második száma többek között két elfeledett alkotóra emlékezteti az irodalombarátokat. Vajon miért tudunk oly keveset Ambrus Zoltán (1861–1932) író, kritikus, műfordító, esszéista, színházigazgatóról? Kovács Attila Zoltán költő a Midás, az írók írója című esszében elmélkedik arról, milyen szellemi csapdákba sétálhat bele egy sokoldalúságra hivatott alkotó. Az írók írójának nevezték őt, akár a Solus eris, akár a Midas király című regényeinek, akár elegáns, cizellált, Maupassant-ra emlékeztető elbeszéléseinek visszatérő témája az alkotó ember szükségszerű magánya, valamint a hatalom és az alkotó viszonya. Talán innen eredhet az a képtelenség, hogy kortársai, Kiss József, Gárdonyi Géza, Gyulai Pál, Schöpflin Aladár az irodalom reménybeli vezéregyéniségének szerették volna őt látni, ám az olvasóközönség inkább a publicisztikáit szerette, színikritikusként bálványozta. Pedig a századforduló meghatározó írói közé tartozik, aki megérdemli, hogy emlékeztessük rá az utókort legalább születésének százötvenedik évfordulóján.
Kovács Attila Zoltánhoz hasonló árnyaltsággal közelít Passuth László életművéhez Madarász Imre irodalomtörténész-professzor a Magán-világtörténelem – Passuth László emlékkönyvei című tanulmányában. Passuth 1956 után sokáig háttérbe szorítottan azt az írói magatartást választotta, hogy biztos, viszonylag szerény, de nem rosszul fizetett unalmas hivatalnokmunka mellett történelmi bestsellerek garmadájával árasztotta el a könyvpiacot. Az 1900-tól 1979-ig élt, egyik legtermékenyebb magyar írónak számító Passuth László zavarba ejtően sokrétű életművében kirívó színvonalbeli különbségek élnek egymás mellett, a hetvenes években Berkesi András és Szilvássy Lajos mellett a legnépszerűbb hazai írók közé tartozott, aki az előbbiekhez képest mégiscsak igazi író. Madarász Imre úgy szolgáltat igazságot Passuthnak, hogy megemlíti az életmű legjobb darabjait, az Esőisten siratja Mexikót és a Bíborban született című nagyregényeket, amelyek vitathatatlan szépirodalmi értéket is képviselnek. S ami még érdekesebb, hogy Passuth önéletrajzi regényötöse a kor érdekes, mikrorealista dokumentumának számít. E regények fő fogyatékossága Madarász szerint, hogy a magántörténelem jól megjelenített, illetve a világtörténelem mechanikusan felsorolt eseményei nem képeznek bennük szerves egységet. Fogyatékosságuk a kor marxista történészeitől származó gondolatok gyakori idézése, ám egyet nem értését jelzi azzal is például, hogy az idézés szándékoltan nem az adott témához illeszkedő. Passuth életművének erénye az olvasmányosság, a hétköznapi mikrorealizmus ereje. Madarász Imre méltatlannak, igazságtalannak tartja, hogy bár egy kiadó vállalkozott Passuth műveinek újrakiadására, azokat ma már szinte senki nem veszi, nem olvassa, pedig az önéletrajzi ötös közelebb áll a remekíráshoz, mint napjaink megannyi agyonsztárolt percdokumentuma.
(PoLíSz, 2011., 131. megjelenés.)
origo.hu
Létrejött a Magyar-Karácsony-paktum - videó
