Török világ az unióban

Van egy szobor Törökország északkeleti részén, nem messze Kars városától, az örmény határon. A monumentális alkotás két alakot ábrázol, egymás felé fordulva. A harmincöt méteres emberalakokat megtekintve Recep Tayyip Erdogan török kormányfő azt mondta: furcsák. Nem sokkal később a helyi bíróság kiderítette, az emlékművet illegálisan állították fel, s azonnal le kell bontani. Ezekben a napokban egy cég a heves esőzések ellenére a kőszobrokat darabokra vágja, hogy el tudja hordani az Emberiesség Emlékművét, amely a legendásan szoros török–örmény barátságot jelképezte volna. A török lapok az örmény népirtás kifejezést mind a mai napig idézőjelbe teszik, öszszekacsintósan.
Ez messze nem az egyetlen probléma Törökország EU-csatlakozásával, de politikai fegyverként megteszi. Néhány hét múlva a francia szenátus fog foglalkozni újra az első világháború alatti gyilkosságokkal, azt követően, hogy Franciaország már hivatalosan is elismerte a törökök általi népirtást. Ankara ezt nyílt támadásként értékelte, Erdogan pedig személyes sértésnek, amiért Nicolas Sarkozy francia elnököt hibáztatta. Mivel Törökország számára az EU-csatlakozás első számú cél, Erdogan heves reakciói nem tűnnek célravezetőnek, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a helyzet egyik országban sem egyszerű. Mind Sarkozy, mind Erdogan választások előtt áll. Kvázi honfitársunkról jövőre szavaznak a franciák, a török kormányfőről viszont már idén júniusban megmondják a véleményüket a törökök. Kettejük közül Sarkozynek van több félnivalója, s a mostani, bevándorlásügyileg nem kifejezetten kedvező időszakban az Élysée-palota lakója biztosan nem fogja keblére ölelni az eddig rendszeresen megalázott törököket. Erdogan is tudja ezt, ahogy azt is, hogy a mai Törökországnak nem kell és nem is szabad elbújnia a nyugatiak szemöldökráncolását látva.
Törökország ugyanis virágzik az Igazság és Jólét Pártja uralma alatt, amely 2002 óta tart. Már nem csupán Isztambul csodájára járnak Európából, de az anatóliai kistigriseket, a jelentős állami beruházás nélkül magukat az élvonalba küzdő városokat – mint Denizli, Kayseri, Gaziantep vagy Kahramanmaras – már az Európai Unió is hivatalosan elismeri mint a török gazdasági csoda eredményeit. A hetvenmillió öntudatos, múltjára és jelenére büszke, a szép jövőben bízó törököt integrálni az ötszázmillió uniós polgár közé embert próbáló feladat. Ezért aztán elő lehet venni állandóan az örmény népirtás ügyét, meg Ciprus helyzetét, amelyek ugyan fontosak, de ha lenne kellő politikai akarat Brüsszelben a török csatlakozás megoldására, akkor ezeket az ügyeket is el tudnák valahogy simítani. Amíg Ankarába nem érkezik meg a várva várt meghívó, addig persze a törökök nem tétlenkednek, hanem szorgalmasan építik saját szövetségesi hálózatukat és ezzel együtt imázsukat. Törökország egyértelműen leszögezte, hogy a Hamász nélkül nincs békekötés a Közel-Keleten, miközben az Európai Unió álláspontja az, hogy ez a palesztin szervezet terroristákból áll, így nem tárgyalnak vele semmi módon. Ki mond itt igazat? Törökország. Brüsszel hivatalosan valóban nem küld missziót a Hamász vezetőihez, a tagországok diplomatái azonban rendszeres kapcsolatban állnak velük. Az ebben a helyzetben valóban részletkérdés, hogy egyik béketeremtő sem ért el semmit, az arab világ lakói számára azonban a törökök hitelesebbek, mint a szemüveges-öltönyös-szőke európaiak.
Egyszerűen azért, mert Törökország esetében egy mozlim országról van szó. Lehet ezt a tényt mindenféle oldalról megvizsgálni, és hajtogatni a kemalista szekularizmus dogmáját, mégis bunda a bunda, ráadásul ez a bunda számtalan alkalommal bebizonyította – például a Gázai övezetbe küldött, szerencsétlen sorsú Mavi Marmara segélyhajóval –, hogy nem érzéketlen a mozlim ügy iránt. Erdogan így megkapja a neki kijáró tapsvihart, s akár azt is jó színben tudja feltüntetni, hogy részt vesz a Líbia elleni NATO-akcióban, persze szigorúan humanitárius alapon. A háborúban, ahol a szövetségesek közötti súrlódások szinte fontosabbak, mint a harctéri cselekmények Törökország úgy taktikázik, mint minden nagy: aki kimarad, az lemarad. Ankara márpedig nagy, vagy legalábbis annak tartja magát, így ha ezt mindenki elhiszi, akkor önmagát beteljesítő jóslatként kőbe is véshetjük. A török nagyság imázsához hozzátartozik az Irán, az Egyesült Államok és az Európai Unió felé való kitüntetett figyelem, s ezzel együtt a kereskedelmi kapcsolatok folyamatos erősítése. Ma a török export leginkább Nyugat-Európa felé igyekszik, de egyre nő az ázsiai szomszédok szerepe. Így lesz híd Törökországból, mégpedig olyan óriási híd, amely nemcsak a Boszporuszt fogja át, hanem az egész Közel-Keletet, s még Amerikában is fel lehet rá lépni, hogy csak Iránban lépjenek le róla. Ez nem jelenti ugyan azt, hogy a híd megoldja a térség problémáit, csak annyit, hogy Erdogan a maga fennhéjázásával és harsányságával, s külügyminisztere, Ahmet Davutoglu őszinte jókedvével és simulékony okosságával pokoli hatékonyak. Az Európai Unióba azonban talán bele fog törni a bicskájuk.
A huszonhetek ugyanis sem önmagukban nem bíznak igazából, sem Törökországban. A tagországok egymás ellen hadakozva próbálják úgy tolni az unió szekerét, hogy még véletlenül se az ő részük kerüljön bele a pocsolyába, aztán valahogy mindig úgy történik, hogy az új tagok sározódnak be. Amíg nincs arról megállapodás, hogy valójában mi is az Európai Unió, addig Törökország felvétele gazdasági kérdés, amelyet érvekkel alá lehet támasztani. Az értékeitől megfosztott, politikailag roppant korrekt Európai Unióba Törökország beférne, új erőközpont lehetne a két motor által hajtott konföderációban, hozná a saját kultúráját és vallását, amelynek nyilván örülhetne mindenki. A sok munkáskézre szükség van, és az is bebizonyosodott számtalanszor, hogy hiába a határok átjárhatósága és a munkavállalási lehetőség, sem 23 millió román, sem 70 millió török nem kel föl egyszerre, hogy hátrahagyja a régi életét az új világ adta bizonytalanságért. Ezek azonban csak gazdasági kérdések, az ideológia többet jelent, még ha hajlamosak vagyunk is lesöpörni az asztalról az ilyen érveket.
Hangsúlyosan fel kell tenni a kérdést, hogy létezik-e európai identitás. Miben vagyunk mi közösek a svédekkel és a portugálokkal egyaránt? A huszonhetek mindegyike valamilyen szinten büszke múltjára, jelenére, és – Belgiumot leszámítva – bízik az ország szép jövőjében is, de ez még nem tesz senkit európaivá. Félre kell tenni minden politikai megfontolást, és ki kell mondani, hogy mi alakította Európát olyanná, amilyen manapság. Nem valami nagy feladat, csak emlékezni kell rá, hogy Szűz Mária csillagkoronájából alakult ki az Európai Unió zászlaja. Ha az unió értékközösség, és nem csak egy gazdasági vállalkozás, akkor kell lennie valami közös eszmének, amelyet meg lehet és meg is kell fogalmazni. Az önmagát becsülő, értékeivel tisztában levő Európai Unió és Törökország valóban szoros szövetségesek lehetnek, és közösen, a közös értékeket szem előtt tartva nagy jövő előtt állnak. A török integráció azonban akkor sem szükséges egyik oldal számára sem.