A hit ereje

Mindnyájan ismerjük azt a furcsa és meghökkentő érzést, amikor a tömeg ereje megmutatkozik. Az emberek külön-külön lehetnek gyengék, de ha sok százan összeállnak, akkor maguk is csodálkoznak, mi mindent képesek végrehajtani. Ha pedig egyenesen egymillióan állnak össze, akkor tényleg nincs semmi, ami ellenálljon ennek az erőnek. Ha ezt a messzemenőkig világi gondolkodást vesszük alapul, Róma tegnap a világ legfélelmetesebb és legbőszebb városa volt, hiszen a világ minden tájáról összegyűlt tömegek álltak össze egy közösséggé, minthogy közös gondolataik vannak, és mindannyiukra igaz: hisznek. Pedig Róma nem volt veszélyes, sokkal békésebb volt, mint más napokon. Az egymillió hívő ugyanis épp szelídségével tüntetett, békét hozott, szeretetet adott.
II. János Pál pápa boldoggá avatása éppúgy volt világi esemény, ahogy a mélyről jövő vallásosság kifejezése. Sokat hangoztatott közhely, hogy a lengyel pápa olyan népszerű, mint egy rocksztár vagy egy zseniális futballista, ez pedig igaz is meg nem is. Van persze II. János Pál pápa arcképével ellátott bögre, kispárna és hűtőmágnes, s fiatal zarándokok a Szent Péter téren vagy a metróban nem átallják ütemes „Giovanni Paolo” kiáltásokkal zaklatni a tömeget, éppúgy, mintha Nyilasi Tibit skandálnának. Ő azonban mégsem sztár, még a Szent Péter téren összegyűlt tömeg számára sem. Ugyanis még a boldoggá avatás idején is sokkal többször hangzik el Jézus neve, mint a lengyel pápáé. Karol Wojtyla különleges ember volt, köztünk élő szent, de nem lett és valószínűleg soha nem lesz torz az őt körülvevő népszerűség. Ő nem rocksztár, hanem Isten szolgája.
Ahogy a téren összesereglett nép sem szurkoló, nem is rajongó, s a legkevésbé sem turista. Bár a messzi földről érkezett sokaság fényképezget, hazaküld egy képeslapot, amelyen a vatikáni posta bélyegzője szerepel, és megcsodálja Garibaldi lovas szobrát, de mégis képes arra, hogy az egész éjszakát a Tevere partján töltse, majd hajnali ötkor, mikor kinyitják a kapukat, bemenjen a térre, s ott misét hallgasson. Éjszakára élő szőnyeggel vonták be a Szent Péter tér környékét a zarándokok, az egymillióból legfeljebb egy maroknyi aludt néhány órát, a többiek virrasztottak, imádkoztak, énekeltek. Nemzetük zászlaját változatos formákban aggatják ruhájukra, saját lobogójuk köré gyűlnek, saját dalaikat éneklik. Nincs ebben semmi ellenségeskedés, itt nem valakivel szemben határozzák meg magukat a nemzeti közösségek. A zászlók kifeszítésében uralkodó gondolat inkább büszkeség. A lengyeleké, hogy ők adták a pápát a világnak. A franciáké, hogy a közvélekedéssel ellentétben igenis hatalmas számban jönnek el Rómába, s a templomaik nem csupán műemlékek. A braziloké, amerikaiaké vagy kolumbiaiaké, hogy időt, pénzt és fáradságot nem kímélve eljöttek távoli hazájukból az Örök Városba.
Mindezt miért? Nem várt rájuk semmi váratlan, sem gyönyörű művészeti élmény. Mindenki pontosan tudta előre, mi fog történni, a mise szavai sem változtak, mégis tengernyi ember érezte fontosnak, hogy ott legyen azon a napon, amikor boldoggá avatják II. János Pál pápát. Emellett érezze a közösség és a hit erejét, a békés és szeretetteljes hatalmat, azt, hogy lehet százszor is temetni a kereszténységet, nem mindig annak van igaza, aki hangosabban kiabál. A kereszténységnek igenis van jövője, minden statisztika ellenére Európában is. Látni lehet, hogy a zarándokok többsége fiatal, akár tetovált kézzel és Rolling Stones-pólóban, kis fémkarikával a szemöldökében. Az egyház feladata, hogy felismerje, mennyit változott a világ II. János Pál pápa szolgálata óta is, s minél több ilyen srác szívében hintse el a hit mustármagját. Ehhez van szükség a kvázi rocksztárra, valamint arra, hogy a Szentszék is higgyen benne, sikerülni fog.