Vékony, apró termetű, gyors beszédű ember a 73 éves Moka Béla, aki mióta kitavaszodott, a ház mögötti kertbe költözött; ott kapál, szőlőt kötöz, virágot egyel. Ha manapság történt volna az, amiről negyven évvel ezelőtt némi elismeréssel beszélt a szabad világ, lehet, hogy Moka Bélát nem békésen kertészkedő nyugdíjasként, hanem veszedelmes terroristaként tartaná számon környezete. De akkoriban a Ceausescu diktatúrájából menekülni vágyó románok és erdélyi magyarok – titokban és kicsit irigykedve – hősként ünnepelték a féllábú géplakatost és társait.
Ami annak idején is bizonyos volt, és ma is bizton állítható: azon a májusi napon a gépeltérítőknek és a túszoknak egyaránt megváltozott az életük. Volt, aki a vágyott szabadságba érkezett, és volt, akire a Securitate éveken át tartó zaklatása vagy éppen börtön várt, mert nem akadályozta meg a géprablást.
Moka Béla ma ugyanabban a Nagyváradtól hatvan kilométerre lévő erdélyi kisvárosban, Margittán él, ahonnan annak idején elindult, és alig néhány percre lakik egykori munkahelyétől, a konfekciógyártól. Attól a helytől, ahol kiötölte, hogyan szökhet el Romániából.
Mindenfelé próbálkozott, társasutazásra jelentkezett Isztambulba, Rómába, Jugoszláviába, hogy majd ott marad, de nem kapott útlevelet, mondta kérdésünkre Moka. Tervezte azt is, hogy valahogy átjut Magyarországra, itt pedig átszeli a Fertő tavat, ezért jó előre edzeni kezdett a margittai bányatónál. Megtehette, mert mindig ott találkozott a barátaival, ott kártyáztak, fürödtek, beszélgettek. A fiúk bolondnak nézték, amikor éjszakánként is kihívta őket oda, és azt kérdezgette tőlük, hallják-e a partról, hogy odabent úszik. Azt próbálta kikísérletezni, miként kell mozognia, hogy a madarak ne röppenjenek fel, és a békák ne hallgassanak el a közeledtére.
Amikor felkészült, búvárszemüveggel, iránytűvel, zseblámpával és térképpel felszerelkezve Orsovánál vágott neki a Dunának, de kétszer is vissza kellett fordulnia, mert nem volt alkalmas a helyzet a szökésre. Pedig egész éjjel úszott volna, ha kell, mert műlábbal a zöldhatáron sem bujkálni, sem átszaladni nem tudott volna.
Moka Béla ugyanis 18 éves korában traktorral szakadékba zuhant, a jármű pedig maga alá szorította, szinte agyonnyomta. Egy egész falu küzdött, hogy kiszabadítsa alóla. Az életét megmentették a nagyváradi kórházban, de a bal lába odalett.
A vízen átkelni nem sikerült, de akkoriban gyakran hallottuk a rádióban, hogy az arabok itt is, ott is eltérítettek egy gépet. Arra gondoltam, mi lenne, ha mi is eltérítenénk egyet Nagyváradról. Elmondtam az ötletet egy barátomnak, aki mellettem dolgozott a gyárban. Őrültség, válaszolta, hová mennénk, hiszen Románia csupa szocialista országgal van körülvéve. Aztán csak megegyeztünk. Egy géprabláshoz kevés két ember, kellenek még társak. A bányánál, a tónál árultuk el két kiválasztott barátunknak, Winkler Sanyinak és Vámos Róbertnek, hogy mit tervezünk.
Később mások is csatlakoztak hozzájuk, közöttük Weiser Jancsi, a Papp testvérek, János és József, de voltak olyanok, akik egy-egy sikertelen próbálkozás után megijedtek, és kiváltak a csapatból. Moka Béla pedig nagyon félt, amikor ketten, majd négyen is leléptek, mondta is nekik: „Ha valamit köptök, mi lebukunk, és kiverik belőlünk, hogy ki tudott még róla.”
Fegyver kéne, mondták, és szereztek egy pisztolyt, hogy honnan és miként, erre Moka Béla még ma sem válaszol, nem is nagyon firtatom. Meg kellett nézniük azt is, milyen egy repülő belülről, miképpen dolgozik benne a személyzet, mi az eljárás a fedélzeten. 31 évesen Moka volt a legidősebb, ő repült hát Bukarestbe, és amikor visszatért, részletesen beszámolt a többieknek arról, hogy az IL–14-esen hol van, merre nyílik a pilótafülke bejárata. Hogy az utasok, akár a buszon, két sorban ülnek, és egy stewardess van a fedélzeten.
Hogy jobban szemügyre vehesse a gép belsejét, Bukarestben Moka színlelte, hogy rosszul van. A pilótafülkéből ki is jött a pilóta, a másodpilóta, a rádiós, a fedélzeti műszerész – így tudta meg, hogy négyen vannak elöl –, ők segítették le a gépről.
Hétpróba
Először 1970 szeptemberének egyik napjára tűzték ki az életveszélyes vállalkozást, de a támadás tervezett időpontja előtt egy nappal egy géprablási kísérlet miatt a román hatóságok bevezették az utasok ellenőrzését. Fegyvereivel tehát lebukott volna a társaság. Változtatni kellett a terven.
*
Moka kiötölte, hogy a szétszedett pisztolyt és a tőrt műlábába rejti, úgy lopja fel a gépre. Négyszer próbálkoztak az eldugott fegyverekkel, sikertelenül; egyszer nagyon messze kerültek egymástól a csapat tagjai, nem tudták volna összehangolni a támadást, s egy szekus is utazott velük, máskor elfogyott a jegy, negyedszerre pedig egyikük kificamította a bokáját, ráadásul a sűrű köd miatt nem érkezett meg Nagyváradra a repülő.
Aztán megszületett az újabb terv, az utolsó: 1971. május 27-én kívülről, a földről foglalják el a gépet. Négyen az utasok között szállnak fel, négyen berohannak a gépbe, ketten pedig lentről fedezik a többieket.
Két nappal az akció előtt két fiú elautózott a reptérig, hogy ellenőrizze, nincs-e valamilyen változás a parkoló körül, esetleg útjavítás vagy egyéb akadály, ami veszélyeztethetné a támadást. Éppen akkor szállt le az a bukaresti gép, amelyen a gyár könyvelője érkezett haza a fővárosból. Hogy ne keltsenek gyanút azzal, hogy ott lábatlankodnak, a könyvelő nyakába borultak, kivették kezéből a táskáját, és nagy csinnadrattával kísérték a kocsihoz.
Sokan voltak a csapatban, kellett még fegyver. A támadás előtti napon Moka beosont szülei házába, és ellenőrizte, a helyén van-e apja vadászpuskája és az övben a 22 golyó. Minden ott volt.
Öt társuknak azonban nyoma veszett; túl veszélyesnek ítélték a vállalkozást, féltek, de nem merték a többiek szemébe mondani. Este Moka megkereste az egyik iskolás fiút, aki korábban félreállt, és megkérdezte, velük tart-e. Épp akkor kellett volna berukkolnia a román seregbe, azonnal igent mondott. Moka azt sem engedte, hogy elbúcsúzzon az anyjától.
Géprablás előtt
Hatan maradtak a csapatban, ezért változott a terv is. Margittán egyeztettek a nyári kertben. Az utolsó éjszakát négy fiú – a Papp fivérek, Micheller és a kis Vámos – a margittai hotelban töltötte, Moka meg Weiser otthon aludt. Az a szekus, akinek az volt a dolga, hogy a várost járja, és jelentsen minden gyanús mozzanatot a titkosszolgálatnak, a négy fiatal mellett lévő szállodai szobában lakott. Később elküldték a szolgálattól, mert nem vette észre a készülődést.
A géprablás reggelén Moka vette a táskáját, az uzsonnáját, és elindult. De nem a gyárba ment, hanem leült a parkban egy padra, és leste, mikor megy el a felesége otthonról. Az asszony éppen Váradra vitte orvoshoz az édesanyját, így nem kellett sokáig várnia. Amikor meggyőződött róla, hogy szabad az út, a bárba ment, és odaadta a lakáskulcsot a fiúknak, várják meg ott.
Apuhoz mentem, a vadászpuska a falon lógott, a töltények a helyükön voltak, csak el kellett emelni őket. Szerencsém volt, mikor belestem az ajtón, anyám épp ment ki a kertbe a hátsó ajtón. Beosontam, leakasztottam a puskát a falról, kettétörtem, és az esőkabátomba csavartam. Hat embernek így volt már egy pisztolya, egy vadászpuskája, több kése. Puskából kellett még egy, azt apám egyik barátjától emeltem el. Úgy terveztem, azt hazudom a feleségének, hogy a férje kölcsönadta, de végül nem volt otthon senki, benyitottam az ajtón és elvittem. Nem szégyellem, hogy fegyverekkel támadtuk meg a repülőt, de azt igen, hogy betörtem egy lakásba, és a vadászpuskát egy barátomtól loptam el.
Margittán akkoriban két taxi volt, az egyiket jó előre lefoglalta az egyik barátom. Mondta a taxisnak, tankolj, cserélj olajat, ha kell, és ne menj el senkivel. A becsomagolt fegyvereket a taxi csomagtartójába pakoltuk, aztán irány Várad, jó nagy felfordulást, lomot hagytunk magunk után. Az utcában valaki kérdezte, hová mentek ti négyen, mondtuk az ellenkező irányt: Somfára. Két fiú alkalmival [autóstoppal] jött, Nagyváradon a fivérek albérletében találkoztunk. Levágtuk a vadászpuskák csövét és agyát, hogy kisebb helyre rejthessük őket. A közeli vendéglőben megebédeltünk, akkor már megint velünk volt a taxis is, nem engedtük elmenni, kellett az autó. Ketten másik taxit fogtak, és kivitették magukat a reptérre, mi a miénkkel indultunk, de azt mondtuk a sofőrnek, a repülőtér utáni első faluba vigyen, csempét veszünk.
Akkor láttam meg a nagy fehér alumíniummasinát útra készen a kifutón. Mondtam a taxisnak, térjen le az Arad felé vezető főútról. Az egyik fiú kivette a slusszkulcsot, körülálltuk a taxist, nem moccanhatott. „Látod azt a gépet? Eltérítjük, a csomagtartó tele van fegyverekkel” – mondtam. A taxis halálsápadtan hallgatta, hogy hónapokon keresztül készültünk erre a pillanatra, és ha esetleg lebukunk, azt mondjuk majd, kényszerítettük, hogy segítsen. „Ha viszont fals dolgot csinálsz, megbánod!” – folytatta egyikünk, és kést szorított a torkához. Az életünk múlott rajta.
Szétosztották a fegyvereket, a két vadászpuskát, a pisztolyt, a tőrt, a késeket. Az öveket a lövedékekkel a derekukra csatolták, a sofőr látta, komoly a dolog. „Ha jönni akarsz, gyere. Csak fel kell szaladnod a lépcsőn, a többi a mi dolgunk” – nyugtatták. Hátra ültették, közrefogták, Weiser a kormányhoz ült.
Két fiatal társuk már a reptéren volt, a büfé előtt álldogált, és szeme sarkából a gépet figyelte, az utasok egy része már beszállt. Mokáék taxija, egy tűzpiros 408-as Moszkvics hatalmas robajjal vágott át a pázsiton, a virágágyásokon, elrobogott az épület mellett, és alig néhány méterre a repülő hasától fékezett.
A támadás
Fegyverrel a kezünkben kiugráltunk az autóból, a levegőbe lövöldöztünk, a két fiatal üvöltve rohant be mögöttünk a kifutópályára. Átgázoltunk mindenkin, valamelyikünk leütötte az őrt, és kicsavarta a pisztolyt a kezéből, a többiek rohantak fel a lépcsőn. Egyik fiú már a gépről kiáltotta, hogy a pilóta nincs a fülkében. Nosza, kerítsünk egyet, láttuk, hogy a földön, az utasok között búvik meg egy pilótaforma fickó, késsel és pisztolylyal kényszerítettük fel két másik egyenruhással együtt. Azok az utasok, akik addig felszállásra vártak, nekiiramodtak, és az épületben kerestek menedéket, odafönt a többi moccanni sem mert.
(A történet közepén Moka felsóhajt: „73 éves fejjel nem tudom felfogni, hogy ezt megtettük.”)
Az egyenruhásokról kiderült, hogy a másodpilótát, a rádióst – mindketten huszonévesek lehettek – és a fedélzeti műszerészt fogtuk meg, a kapitánynak viszont sikerült visszaszaladnia. A fedélzeten volt egy szekus őrnagy is, géppisztolyos katonák kísérték ki, hóna alatt nagy paksamétával. Ő mindenáron le akart szállni. Hasába nyomtam a puskát, és szidtam az anyját. Egy lábam van, de a karom erős: nem engedtem elmenni.
Az ajtót becsuktuk, egyik fiú kiment az utasok közé, és fegyvert fogott rájuk: „Leülni!” Én a másodpilóta torkához szorítottam a kést, és parancsot adtam az indulásra. Anynyit lövöldöztünk, hogy megijedtek, a szerencsétlen szabadkozott, hogy kezdő, csak ötven órát repült. Rákiabáltam: „Teljes sebességgel Bécsbe!”
Megfordította a repülőt a placcon, rátért a kifutópályára, akkor láttam, hogy néhány száz méterrel odébb terepjáróval és tartálykocsival állták el az utunkat. Ütni kezdtem a pilóta fejét: „Véged van, ha nem emeled fel a gépet!”
A pilóta csak vitte a repülőt a kocsik felé, az utolsó pillanatban azonban az Isten megemelt bennünket.
Odalentről eközben a géppuskás katonák, akik a szekust kísérték ki, megállás nélkül tüzeltek ránk, de szerencsére csak a repülő kerekeit találták el.
Már a levegőben voltunk, amikor elhelyezkedtünk. Két fiú az utastérben, egy a pilótafülke ajtajában, hárman meg odabent, én szorosan a másodpilóta és a rádiós mögött. Kinéztem az utastérbe, láttam, az utasok felemelt kézzel állnak, a fiúk mindenkit ellenőriztek, hogy kiféle, és nincs-e fegyvere. A szekust külön ültették, nehogy galibát csináljon. Ha valaki a mosdóba kéredzkedett, elkísérték. Nagyon meleg volt, az egyik fiú üdítőt, vizet, cigit osztogatott.
Már negyedórája repültünk, amikor gyanút fogtam, hogy ezek át akarnak verni. Odalent ugyanis még mindig a kúpos román víztornyokat láttam, nem pedig a gömb alakú magyar alumíniumtornyokat. Mondtam a másodpilótának: „Akármennyit körözöl, mi életre-halálra elhatároztuk magunkat. Ha nem megyünk Bécsbe, itt minden felrobban. Ti feleltek az utasokért is.”
A Securitate országos parancsnoka készültségbe helyezte a temesvári légierőt, Puiu Dumitru repülő tábornok pedig parancsot kapott, hogy lőjék le az utasszállítót. A MIG-ek utolérték a gépünket, és tűzparancsra vártak, de a határ fölött vissza kellett fordulniuk. A szekusparancsnok tajtékzott, és erősködött, hogy végezni kell az árulókkal, de a magyar légtérben már nem volt hatalma.
Debrecen előtt [még a román légtérben] két vadászgép repült ránk.
– Ezek kilőnek, ha nem szállunk le – remegett a rádiós. – Orosz katonák, nem tudunk értekezni velük.
Na, akkor vágtam szájba. Hogy féljenek tőlünk, és lássák, nem az óvodából eresztettek szélnek. Akkor már mind a hárman rájöhettek: van fogalmunk a repülésről, nem lehet becsapni bennünket. Heteken át bújtam a könyvtárakat, és tanulmányoztam a szakkönyveket.
A pilóta látta a fegyvereket, a töltényeket, végül mégiscsak átértünk Magyarországra.
Ferihegy fölött a rádiós megint rákezdett, hogy le kell szállni, mert fogytán az üzemanyag. Megint szájba vágtam, és a fejéhez szorítottam a puskát. Mondtam neki, ha Bukarestig elég az üzemanyag, akkor Bécsig is elégnek kell lennie. Könyörgőre fogta: négy gyermeke van, ne bántsam. A golyókat már a lépcsőn kilőttem, és nem töltöttem újra, de ezt nem tudhatta sem ő, sem a társai. Nem szálltunk le Pesten, repültünk tovább. Győr fölött, még az osztrák–magyar határ előtt barátkozni kezdtem velük: „Fiúk, semmi bajom nincs veletek, és bocsánat, hogy megütöttelek. Muszáj volt így tennem, hogy azt ne higgyétek, becsaphattok.”
Szabadság
Bécsben leszálláskor iszonyúan rázkódott a gép, az eleje szinte pattogott a betonon. Azonnal rendőrök fogtak körül. Kértük, engedjenek tovább Münchenbe, de mondták: nem szállhatunk fel, hiszen szétlőtték a kerekeket, most is a felnin futott a gép. Nem hittük el. Erre egy hatalmas tükröt állítottak a gép oldalához, láttuk, igazat beszélnek. Alkudozni kezdtünk: adjanak másik gépet, vagy ezt javítsák meg és tankolják fel. Nem lehet, jött a válasz, nincs olyan pilóta, aki ezt a repülőt elvállalná.
Kétórás vita és tárgyalás után elengedtük a túszokat: a tizenhat utast és a személyzet négy tagját – ekkor került elő a stewardess, aki megbújt az utasok közt –, és megadtuk magunkat. Később megtudtam, már a bécsi reptéren kihallgatták, majd gépre pakolták és vitték is vissza őket Romániába. Volt, aki sok sikert kívánt nekünk az új életben, és azt mondta, tudja, miért tettük.
A géprablókat letartóztatták, de nem bilincselték meg. Busszal szállították őket a börtönbe, útközben csak bámultak kifelé az ablakon, elállt a szavuk a négysávos utaktól, a nyugati autóktól.
Kihallgatták, egyenként kérdezgették őket, mindent elmondtak: a felkészülést, a támadást, a szökést, milyen fegyverük volt, hogyan szerezték őket, ki mit csinált. Jött az osztrák titkosszolgálat is: a fiúk iskolái, rokonai, munkahelye, minden érdekelte a kérdezőket.
Néhány nap múlva már az egész világ tudott a géprablásról, és azt mondogatták, hogy katonai akciót hajtottunk végre. Nem győztek csodálkozni azon, hogy a géplakatos, a kőműves, az esztergályos, a sofőr és a kőfaragók elvittek egy repülőt. Rendszeresen jött a börtönbe a karitász, és kaptuk a csomagokat: könyvet, Bibliát, folyóiratot, ruhaneműt Amerikából, Kanadából. Nem gondoltam, hogy ennyien támogatnak minket. Ügyvédeket fogadtak nekünk, és 1971 őszén meglátogatott bennünket Mindszenty József bíboros.
A tárgyaláson derült ki, hogy Románia követelte a kiadatásukat. Köztörvényes bűnözőkként emlegették őket, és azt állították, hogy börtönből szöktek meg, ahová azért zárták őket, mert nőket erőszakoltak meg, több helyre is betörtek, és gázpalackokat loptak. Az osztrákok csak legyintettek: kommunista tempó.
Decemberben aztán elítélték a légi kalózokat: négyen 30 hónapot, a két fiatal fiú kevesebbet kapott. Moka leülte mind a harmincat, a többieknek nem kellett. Külön időpontokban szabadultak, hatan hatfelé szóródtak szét: a Papp testvérek Franciaországba, onnan pedig Svédországba mentek, Weiser Németországba, Micheller Kanadába került, a kis Vámos meg Moka Bécsben maradt.
Szabadulása után Moka Béla munkát és albérletet kapott, élni kezdett. Közvetítők segítségével adott hírt magáról, és ugyanúgy tudta meg, mi történik odahaza a családjával. Romániában távollétében 23 év börtönre ítélték. Tudta, ha visszatér, tán sosem szabadul a börtönből.
Szerelem vagy valami más
A történet folytatása kissé zavaros, Moka szűkszavúbbá válik. Mindeddig úgy tűnt, hogy a férfit, aki Bécsben jól és végre szabadságban élhetett volna, a szerelem vitte vissza Romániába. Most azonban úgy fest, tán más oka volt hazatérésének.
Öt évvel a géprablás után, 1976-ban Moka Béla Jugoszláviában, pontosabban az áradó Duna partján bukkant fel újra: két fegyvert, 250 golyót, messzelátót, búvárlégzőcsövet, -pipát, -szemüveget cipelt magával. Romániába akart átszökni.
Beevickélt a vízbe, de műlába beletapadt az iszapba, emelni sem bírta már. A Duna közepéig jutott, amikor észrevették a jugoszláviai rendőrök. Megbilincselték és kihúzták.
– Tudod, mekkora súlya van 250 lövedéknek? – kérdez vissza, és megtudom, hogy azt tervezte, ha átjut a határon, Romániában még több fegyvert szerez, és csapatot verbuvál magának. Hogy mit kezdett volna velük, nem mondja, csak sejtem.
Romániában ünnepelt a hatalom, amikor híre kelt, hogy Jugoszláviában elfogták Mokát. A rá kiszabott 23 évből tizenkettőt leült, a legtöbbet Szamosújváron, a rettegett szigorítottban. 49 éves volt, amikor 1988 januárjában Ceausescu amnesztiaadással ünnepelte 70. születésnapját, s a kondukátor kegyelméből Moka is kiszabadult.
Irén, azaz Incike 17 évet várt Mokára. Míg a férfi börtönben ült, elvált tőle, szabadulása után újra öszszeházasodtak. Első házasságuk 25. évfordulóján, húsvétkor keltek megint egybe. Azóta is együtt élnek, abban a kis margittai kertes házban, közel a gyárhoz.
Feleségemnek, Incinek sosem mondtam, hogy le akarok lépni, de sejtette, mert tudta, hogy nem bírom azt a hazug kommunista rendszert. Úgy féltem, hogy kitudódik. Tudod, mi lett volna velünk, ha kiderül? Ha biztosan tudtam volna, hogy sikerül, magammal viszem, akkor is, ha ketten kell hogy felcipeljük a gépre. De nem tudhattam, hogyan sül el a dolog.
Inci az ajtó mellett ül, hátát a terasz falának veti, úgy hallgatja az ezerszer hallott történetet. Bólogat, tényleg sejtette, mire készül a férje. Egyszer éppen náluk tartották a megbeszélést, ő uzsonnát készített a konyhában, a szobából kiszűrődött a beszélgetés. Nem szólt.
Hallgatott akkor is, amikor a gépeltérítés után a Securitatén ezredszer kérdezték, tudott-e férje tervéről.
Sosem beszélgetnek az akkori dolgokról. Megtörténtek, változtatni már nem lehet rajtuk, sem a jó, sem a rossz dolgokon.
Moka pedig örül annak, hogy ebben a kis házban él a feleségével. Azt mondja, annyira akarta a szabadságot, hogy nem gondolt a következményekkel, azzal, hogy másokat is bajba sodorhat. Csak mostanában tudta meg, hogy a másodpilótát és társait súlyosan megbüntették. Béla szerint igazságtalanul, hiszen ők, a géprablók olyan túlerővel érkeztek, amely ellen amazoknak esélyük sem volt.
– Felfegyverkezve ütöttük és fenyegettük őket, mit is tehettek volna ellenünk – mondja. Sajnálja, hogy ez történt velük…
Utóhangok
És mi történt azokkal, akik akaratuk ellenére lettek részesei a hidegháború egyik legbizarrabb túszdrámájának?
Bécsben egyetlen utas sem kért menedékjogot, de tán idejük sem volt rá, mert Romániából azonnal gépet küldtek értük, amely Bukarestbe vitte őket, mielőtt fellélegezhettek volna. Őreik, sokat próbált Securitate-tisztek, minden mozdulatukat figyelték.
Dumitru Caraman nyugalmazott pilóta élete kétharmadát a levegőben töltötte, a túszdráma szereplői a kollégái voltak. Éveken át gyűjtögette tőlük az elhallgatott történet foszlányait. A közelmúltban bekövetkezett halála előtt az Evenimentul Zilei című lapnak adott interjúban elmondta: a Securitatén azzal vádolták a gép személyzetét, hogy nem állt ellen a terroristáknak, nem barikádozta el magát a pilótafülkében, hagyta, hogy egy féllábú eltérítse a repülőt.
Vasile Cojocaru gépészt egy időre bedugták a pszichiátriára, csak nagy sokára és sok keserűség árán repülhetett újra. Soha többé nem beszélt a történtekről. Mihai Diaconescu kapitányt, akinek sikerült elrejtőznie a légi kalózok elől, valamint a rádiós Ionescut négy év börtönre ítélték, de a nemzetközi érdeklődés miatt hamarabb szabadultak. Diaconescut annyira megviselték a történtek – árulónak tartották, mert éppen nem volt a gépen a támadás pillanatában –, hogy kevéssel később meghalt. Petru Ionescu a nyolcvanas évek közepén Amerikába disszidált, nyugdíjazásáig a Boeing társaságnál dolgozott.
Vasile Cornel másodpilótát brutálisan megverték, és lábbal taposták a kihallgatáson, amelyet jelenlétével maga a Securitate országos parancsnoka is megtisztelt. Kitüntetés helyett, amely azért járt volna neki, mert tapasztalatlansága dacára biztonságban tette le a sérült futóművű gépet Bécsben, megfosztották rangjától, és árulónak nevezték, három év börtönt sóztak rá. Később öt éven át autószerelő-segédként tisztította az alkatrészeket, míg újra repülhetett.
A repülőn ragadt, iratokat cipelő magas rangú szekustisztet leváltották, és két év börtönre ítélték.
A taxisnak nem hitték el, hogy nem volt köze a géprabláshoz, két hónapig ült vizsgálati fogságban.
Moka két testvérét nyolc napig tartották fogva a Securitatén.
A mai napig elfordulok, ha tyúkot vágnak. De ott vajon mit tettem volna, ha a másodpilóta azt mondja, nem megyek veletek? Vagy ha nekifutunk az elénk állított járműveknek, és felrobban a gép?
origo.hu
Miért ennyire agresszív és nárcisztikus Magyar Péter?
