A visszavett biztonság

Tanítani való hülyeség volt a Mol eladása – nyilatkozta 2007-ben, az OMV-vel vívott emlékezetes csetepaté idején Bod Péter Ákos a Hírszerzőnek. Az internetes lap mások mellett okkal szólította meg éppen őt, hiszen bár az első részvénypakett piacra dobása idején már jegybankelnök volt, az Antall-kormány egykori ipari minisztereként nyilván sokat tud arról, miért döntöttek 1993-ban a nemzeti olajtársaság privatizációjának megindítása mellett. A magánosítás melletti legfőbb érv az volt, hogy a magukat a rendszerváltás veszteseinek megélt kisemberek százezrei kárpótlási jegy fejében tulajdonossá váljanak. Tudjuk, mennyi valósult meg ebből. A Horn-kormány bukásának évére, 1998-ra a társaság 75 százaléka úgy kelt el apránként, hogy a kisemberek gyakorlatilag a közelébe sem szagolhattak a papíroknak. A maradék huszonöt százalékot a polgári kormány gondosan megőrizte ugyan, a második MSZP–SZDSZ-kabinet idején azonban annyira kellett a pénz a száznapos program ütötte költségvetési lyukak befoltozására, hogy 2006-ra – egyetlen árva szavazatelsőbbségi részvény kivételével – semmije sem maradt az államnak a Molból. Egy évre rá a vállalat vezetése részben emiatt csúszott ki csaknem a magyar menedzsment kezéből, s felrémlett egy esetleges feldarabolás lehetősége is.
Aki emlékszik még rá, micsoda kapkodás ment itt, amikor kiderült, hogy 2007 tavaszára a részben egyébként az osztrák állam tulajdonában lévő OMV 21,2 százalékosra növelte addigi tízszázalékos részesedését a Molban, annak aligha kell magyarázni: az időközben orosz kézbe kerülő pakett tegnap bejelentett visszavásárlása stratégiai jelentőségű lépés volt a kormány részéről. Nem azért, mert az eddig is magyar nemzeti olajtársaságként emlegetett céget most már valóban okkal hívhatjuk így. Olaj- és gázfüggőségünk nem csökken holnaptól, és a benzin sem lesz olcsóbb az állami tulajdonszerzés miatt. A visszavásárlással a kormány arra küzdött ki komoly garanciákat, hogy továbbra is itthon dőljenek el azok a kérdések, amelyekre van ráhatásunk az energetikában. Mindez azonnali haszonnal aligha, hosszú távúval annál inkább jár. Ezt nem érti a szocialista Szanyi Tibor, amikor ész nélküli pénzkidobásnak minősíti a tranzakciót, és ezért jár tévúton az LMP, amikor azt feszegeti, vajon érdemes volt-e egy tőzsdei cég részvényeinek megvásárlásába fektetni 500 milliárdot az IMF-hitel még rendelkezésre álló keretéből. A brókerek kesergése, hogy az ügylet nyomán átmenetileg csökkenhet a Mol-papírok tőzsdei árfolyama, mert a társaság megszűnt vonzó felvásárlási célpont lenni, legalább logikus érvelés, igaz, kizárólag az ő szemszögükből. Hiszen pont az volt a cél, hogy a Mol kikerüljön a felvásárlásra kiszemelt cégek közül! Azzal, hogy a kormány elérte ezt a célt, kimondatlanul is megfogalmazott egy messzire mutató üzenetet. Világossá tette, hogy utolsó megmaradt értékeinkkel, a földdel és a tiszta vízzel már nem fordulhat elő az, ami a Mollal is megesett.
Az elmúlt tizenöt évben a Mol-csoport óriási fejlődésen ment keresztül. A régiónkban három ország – hazánk, Szlovákia és Horvátország – ellátásában vezető szerepet játszik, s további negyven országban vannak különböző érdekeltségei. Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató biztos benne, hogy a magyar állam stratégiai befektetőként hosszabb távú, az energiabiztonságot növelő megállapodásokat köt ezekkel az országokkal. Ha ez valóban így lesz, aligha a Mol eladása szerepel majd hangsúlyos helyen a jövő közgazdasági tankönyveiben, hanem a részbeni visszavásárlása. De nem elrettentő, hanem követendő példaként.