Ahol az író lakik

L U G A S

Fontos ez? Mert viskótól a palotáig, napos szobától a kávéházig alkothat az író. Éppen ott, ahol van, és dolgozni tud – rögtön az első európai poéta, Petrarca például egyszerre sehol és mindenütt, mert száműzött ember gyermekeként csecsemőként kapta az örök vándorlás kényszerét, hogy majd poétaként Odüsszeuszhoz hasonlítsa magát.
Az ezerholdas Berzsenyi Dániel niklai „műhelyéről” azt írja a korabeli szemtanú, egy utazgató, vitriolos tollú Bács megyei jegyző úgy 1810 körül, hogy meglátogatván a gazdát Berzsenyi „dohányzott, beszélt, sétált, a’ legyektől gondosan őrzött szobában, mellynek egész alkattyából, szalma lepte fedeléből, az Arcitecturának legkisebb szabásait sem esmérő állásából, a Padolatból, melly nem quadrillirozva, nem is egész szál Deszkából ki rakva, hanem csak agyag Péppel van ki simitva; az együgyü Házi Eszközökből egésze ki néz az arany középszer”. Így él egy jómódúnak tartott magyar szellemi ember a napóleoni háborúk idején: szalmafödél, agyagpadló, légyinvázió, az építészet sarokszabályainak fittyet hányó épület, mindenfelé a környezet primitív kellékei. A fiatal Berzsenyi legelső házában járhatott az epés alföldi szemtanú – abban, amely még a török időkből származott, s amelyet egyébként szétdöntött egy nagyobb vihar: a teteje összeroskadt, s csak egyetlen szobája maradt némileg lakható (amelyikben az utazgató táblabíró leírja kortársát), de ha esett az eső, abban is megállt a víz, amelyet edényekben fogtak fel. És ebben az egyetlen szobában zsúfolódott össze a Berzsenyi család, amíg az új házat meg nem építették. Az már csak bónusz, hogy a derék Bács megyei táblabíró azt is hozzáteszi, hogy a kor egyik vezérszelleménél „a’ kertben állottak még sinor egyenességben néhány vén Jegenyék… és mindenik fára felmászva egy szőllő Tő magosra futott borágakkal, de meg tetszik, hogy mind a’ Kertész, mind a’ Vinczellér – Poeta”.
Poéta és az ő lakása – az ismeretlen Bács megyei jegyző látható élvezettel festi a dunántúli literátort, amint primitív hajlékában sétál pipázgatva, s tán még maga elé is beszél: valami ódát vagy drámai beszélyt vagy saját pszichodrámát intonál – feleletet Kölcseynek. A Bács megyei jegyző viszont nem ismeri épp alföldi megyéjének egyik ügyvéd-poétáját, másik kortársát – a híres Mátyási Józsefet, aki a régi magyar literatúrában tán a legalaposabban részletezi az obligát kérdést: hol is lakik a magyar író? Viskói uradalom, vagyis a házam Kecskeméten című, 1830-ban kelt 546 soros verse ebből a szempontból perdöntő dokumentum.
Mátyási 1765 és 1849 között élt és mára már tökéletesen elfejtett magyar poéta. De nem úgy saját korában – a közönség nem ismeri Ányost, Orczyt, Virágot!, dohog panaszosan Kazinczy, mert ezeket nem tartja sem poétának, sem magyarnak, viszont Mátyásit: isteníti! „Üres tan- és alkalmi verseivel tűnik fel, de még Csokonainak is nagy embere volt!” – bélyegzi meg és kiált fel bosszúsan Toldy is az egyik előadásában. Mátyási József Izsákon született, a debreceni kollégiumban tanult, pártfogoltja a rendkívül érdekes művészetpártoló galántai gróf Fekete Jánosnak, akihez többször is írt üdvözlő, alkalmi poémákat. Élete jó része Kecskeméthez köti, leszámítva ifjúkori utazásait Európában és pesti, majd izsáki éveit. Ügyvéd és poéta – mégis megérdemli, hogy leverjük róla itt-ott a port, miként teszi azt Weöres Sándor is, amikor azt mondja róla, hogy nem igazán nagy művész, inkább a nagy művészetnek mindenféle limlommal keveredett lehetősége. Versei többnyire több száz sorosak – terjengősek, el-elkalandoznak, de néha, egyes részleteiben átsüt rajtuk szuverén írói kedély és erő. Legmaradandóbb darabja talán a Pestre egy Jó Barátomhoz írogatott Levelem, a’ Bétsi és Erdély Országi Útazásaimról. Erdélyből 1791-ben című, több ezer soros, viszont annál érdekesebb részleteket is tartalmazó opusa, amelyet második verseskötetében, az 1798-ban kiadott Mátyási József Verseinek folytatásában adott közre. (A kötetet pár éve buzdító ajándékul kaptam meg egy jeles irodalomtörténész atyai barátomtól, de csak nemrégiben olvastam át tüzetesebben.) Itt egyébként mindenféle részletszépségek találhatók Bécs város mérges leírásától az oláh fáták szépségének magasztalásáig, a roppant vármegyei küzdésektől az erkölcsromlás különféle fokozataiig vagy az élénk városlírásoktól a magyar borok szépségéig. (Nem tudtam, de végre tisztázhattam például az ismert rigmus szerzőségét is: „Bújjon el a’ Német Rénusi borával, / Hallgasson az Olasz a’ Falernumával, / Tsak igya meg a’ Frantz híres Sámpánerét, / Egy hordónk feléri boraik’ tengerét” – a mi Mátyási Józsefünk a tettes; a szöveg hosszabban e textusban, a „Zemplín Vármegye” leírásánál található.)
Mátyási 1828-ban vett magának házat Kecskeméten, a Temető utcában – a Viskói uradalomban leltárt készít róla. Minuciózus pontossággal leírja – és végigkalauzolja olvasóját az eredetileg korcsmából átépített hajlékon –, hol is lakik az író? (Vagy egy közönséges lateiner férfiú Kecskeméten 1830-ban.) Szobákon, pincén, padláson trappolunk végig, és mintha valami inventáriumot olvasnánk: miből mennyi található, és esetleg az is, hogyan, miért került oda. Tágas szoba: kályhával, banyakemencével – és padlóval! Büszkén írja a kor egyik fontos kellékéről, a köpőcsészéről: „Esztendőnként a padolat egyszer-egyszer mosatik / Azért itt köpőládákra költség nem fordíttatik. S mely édes szabadságul kell látogatónak esni, / Hogy nincs ok köp útját-módját tölt pofával keresni.” És jön a konyha részletezése is, némi reformkori gasztronómiai étrenddel vegyítve: „Leves, utána marhahús, osztán töltött káposzta, / Derelye, pecsenye, melyet metsző szépen feloszta, / Példának okáért, egyszer minek több étek ennél? / Béles, rétes, bábafoga, jobb süteményt mit ennél? / Só, paprika; legfőbb fűszer; sajt és gyümölcs, csemege; / No, de legyen a konyháról elég ekkora rege.” Aztán a kamra, a pincéről most nem beszélek. S az udvar, és rajta külön elokvenciával eldanolva különös ékessége, a budi! „Itt hát házinak, vendégnek lehet kedve jóllakni – vezeti fel a végső summázatot a szerző. – A gyomor és hólyag terhét lévén hol félrerakni. / Pedig nem leguggolásért idestova bujkálva, / Hanem reteszes ajtón ülőre bésétálva. / (Akinek majmolni tetszik nagy és tudós világot, / Vihet olvasni hashajtó románt, verset, újságot, / Csakhogy Epiktétus szerént ostobaságnak jele, / Tojásán elalvó tyúkként hosszasan bánni vele!).” S aztán fásszín, favágító tőke, kert jön telepítendő oltványokkal, melyeket most nem részletezek. A poéma az egészet viskói uradalomnak mondja: itt a szerénység dominál. „Én azonban ki sajáttal meg vagyok elégedve / Jobban, mint görög fényesebb portánál zsellérkedve.”
Persze a remekmű mit törődik az ilyesmivel – mindegy, hol írják: oroszlánbarlangban-e, miként Madách nevezi írószobáját, vagy elefántcsonttoronyban, panzióban, száműzetésben, menedékházban, alkotóházban, kávéházban, méhesházban vagy hadifogságban, kietlen napos szobában, aszketikus cellában, derűs „írói műhelyben”, és így tovább. Mindegy, mert a viskóbeli döngölt padlón Berzsenyi sétál fel-alá, és álombeszédet mond. Ég és föld közt jár, és árnyakkal, saját démonaival, roppant grammatikákkal küzd. Ez a fontos – az csupán másodrendű, hogy menet közben a köpőcsészét föl ne rúgja.