Azok a vásott kölykök

Először is Isten ajándéka a gyermek, aztán anya-apa szeme fénye, a bajok általában a kamaszkornál kezdődnek. Nehéz idő, fordulópont, amikor az addig szerencsés esetben könnyen terelgethető gyerek látszólag minden ok nélkül megvadul, mint a sörösló, a szülők pedig pontosan akkorra felejtik el, hogy ők is éppen ugyanilyenek voltak.
Ennek az életkorból fakadó tünetegyüttesnek minden időben megvoltak a nehézségei és veszélyei, de valljuk be, napjainkban ezek kissé szerteágazóbbak, az aggodalom tehát felettébb jogos. A „problémakör” rengeteg türelmet, odafigyelést, szeretetet kíván, és amennyiben egyedül (ketten) nem megy, hát külső segítséget kell kérni, mielőtt tényleg bekövetkezne a baj. A brit televíziózás (és a mindenkori politikai háttér) egyik legnagyobb érdeme és vívmánya, hogy kitüntetett pillanataiban hadat üzen a korszellemnek, és kerül, amibe kerül, mindenki számára érthetően felvilágosít. Végtelenül egyszerű felismerés, hogy mindez végső soron a köz érdeke, ha úgy vesszük, valóban a köz szolgálata. Ha például rá kívánják irányítani a figyelmet az egészségtelen táplálkozás egyént és közösséget egyaránt veszélyeztető hatásaira, ráeresztik a nézőkre Jamie Olivert, aki türelmesen elmagyarázza ezredszer is, hogy miért jobb boldog csirkét fogyasztani, mint gyári gumit, ha pedig úgy vélik, hogy az Egyesült Királyság tinédzserei lassan elvesznek a drog, alkohol, szex aranynak látszó háromszögében, a jövőképük viszont nagyjából anynyi, mint egy páviánnak, akkor ők is kapnak néhány sorozatot. Olyanokat, amelyek a saját közegükben és a saját nyelvükön szólítják meg őket és persze a szüleiket. A világ legszigorúbb szülői című széria, amely már a harmadik évfolyam harmincharmadik részénél tart Magyarországon is, nem komplikálja túl a dolgokat. Bemutatnak egy lányt és egy fiút, akikkel „már végképp nem lehet bírni” és egy hétre elpaterolják őket egy másik családhoz, más kultúrába, az általuk megszokottól eltérően működő szabályrendszerek közé, Kenyától Ausztráliáig. A többnyire csonka családból érkező, komoly önértékelési zavarokkal küzdő srácok aztán rácsodálkoznak a lehetőségekre és rádöbbennek, hogy azok sem feltétlenül unalmasabbak, viszont mindenki jobban érzi magát bennük. A legutóbbi epizódban Forrest és Daniel ugyan nem a világ másik végére kerültek egy hétre, de egy másik élet felvillanásának lehetősége számukra is megadatott. Először is leszámolhattak néhány sztereotípiával. Gyorsan megtapasztalták, hogy Hollandia nem egyenlő Amszterdammal, és akik működtetik az országot, értelemszerűen nincsenek minden áldott nap betépve. Viszont valóban lehet tekerni, napi negyven percet bicajjal az iskolába, ahol a helyi fejeknek legalább középfokú szakmai végzettséget kell szerezniük, mielőtt befejeznék, a tanintézmény intenzív látogatása mellett pedig ott van még a részmunkaidős meló és az otthoni segítség, és mindezt mosolyogva teszik. Egy rendkívül tanulságos, a holland és a vendég gyerekek között zajló párbeszéd egy részlete, mindenki értse, ahogy akarja:
– Ti miért nem szívtok füvet?
– Nem olyan izgalmas. Nálunk ez legális.
Az átmeneti befogadók, a Van Berkel család liberális, de elvárják a tiszteletet. Úgy gondolják, hogy a bizalom a szabadság záloga és ez mindennek az alapja. Esténként együtt vacsoráznak és más, idejétmúlt dolgokat cselekszenek, gyerekeik sört fogyasztanak mellé, tekintve, hogy tizenhat év felett ez engedélyezett, cserébe nem isszák szénrészegre magukat. A modell működik, az ország is. Mindez persze egyfajta valóságshow, stábbal, forgatókönyvvel, jelenetekkel, csak éppen homlokegyenest az ellenkezőjét sugallja és terjeszti, mint mondjuk a Való Világ. Család, türelem, lelkiismeret, önzetlenség a hívószavak. Nálunk már komplett korosztályokat és népcsoportokat kellene szocializálni, mielőtt végképp elszabadulna a pokol. El kellene kezdeni a forgatást.
(A világ legszigorúbb szülői, Spektrum, május 29., 11.35.)