Földön, vízen, levegőben

Amúlt héten két történet mozgatta meg leginkább az internetes fórumozók, kommentelők fantáziáját, Dzsudzsák labdarúgó életpályamodellje és a Duna felett libegő várkabin terve. Egymástól látszólag távoli témák, mégis sok a közös bennük. Először is a fogadtatás és annak színvonala. Ismét bebizonyosodott, hogy az internetes véleménycsere kilencven százalékban olyan megnyilvánulási forma, amelyben névtelenségben sunnyogó frusztrált debilek büntetlenül kiélhetik mindazt, amiért rendes körülmények között magánzárka járna. A szólás- és sajtószabadság csodálatos dolog, más kérdés, hogy ezekért a véglényekért kár volt bármilyen csekély áldozatot is hozni. Ráadásul amint várható volt, ez lett az általános, a tanulmányok sora pedig legitimálja a jelenséget azáltal, hogy a tudományok szintjére emeli. Nincs kimondva, hogy ez elfogadhatatlan, mert embertelen. Hogy a gyönyörű szabadságom éppen azon a geometriai ponton végződik, ahol a másik lény kezdődik. És ennek, ha már jól kitalálva, megtervezve és felépítve így alakult, nem szab határokat két irgalmatlan csendőrpofon, vesd össze zen figyelmeztetés. Ha már annak idején nem történt határozott terelgetés. Ami egyébként Dzsudzsák labdarúgónak is jót tett volna, akkor talán most nem azon dolgozna, hogy elássa magát egy láda arany mellé. De ez az ő élete, az ő karmája, szúrja el ő, ha akarja. A labdarúgás, amennyiben látványos, a nemzetközi show-biznisz része; ha valaki úgy dönt huszonöt évesen, hogy elmegy a macska halálába focizni, mert nehezen jön ki napi egymillióból, az is egy performansz. Illik hozzá szerencsét, egészséget kívánni. Dzsudzsák választása a tanulás és Dagesztán között tipikus, a kor hű lenyomata. Ugyanannak a közegnek a terméke, mint a hozzászólások zöme.
Amelyek ugyanabban a modorban és mederben folytatódtak a dunai várkabin tervével kapcsolatban is. Holott még egy ötlet csupán, nem is a legrosszabb. Mert remélhetőleg a több évtizedes rémálom után most már mindenkinek világos, hogy fel kellene ébredni. Budapesttel csinálni kell valamit, mert jelen állapotában rossz nézni, élhetetlen és unalmas. Az pedig, hogy a Gellért-hegyről szép a kilátás, mélyen igaz, de nagyon kevés. Budapest legnagyobb szerencséje a Duna és mindaz, ami belőle következik. Nem valami nagy felismerés, ezért is érthetetlen a világon párját ritkító kihasználatlansága. A következőket nem én találtam ki, viszont lelkesen mantrázom évek óta. Kell egy gyalogoshíd bicikliúttal, rendes kocsmákkal, lehetőleg nem az Isten háta mögé, ahol nem vezet sehonnan sehová, ez a napnál világosabb. Rendes közlekedésre van szükség vízibuszokkal, vízitaxikkal, vízi szállító járművekkel és jöjjön a libegő, amennyiben csak egy buborékot látok néha a víz felett. A rakpartokról ki kell durrantani az autókat, jöhetnek a vendéglők, pihenőhelyek, játszóterek, kulturális programok. Mindennek természetesen csak akkor van értelme, ha nem egy olyan újabb terep születik, ahonnan távol tartják a bennszülötteket az árakkal, és pár tucat sznob szórakozik egymással, mert a látogatót az sem érdekli, akkor marad Prágában.
Darázsfészek ez persze, mint amikor arról beszélünk, hogy a Balatont azért talán ne vasbetonozzuk körbe, ne szabadítsunk rá még több járművet a környékbeli falvakra, és hagyjuk békén a Káli-medencét. Véleménykülönbség esetén felnőtt, ivarérett férfiak nem trollok, nem hisztiznek, viszont köszönnek egymásnak.