Karin és Trianon

Elvirka húgommal olyan távoli a rokonság, hogy csak a gyermekkori vonzalom bimbóztatta ki bennünk az unokatestvérség gondolatát. Öreganyja volt a legeslegjobb háziasszony az Ipoly mentén Szakállostól Zalabáig. Olyan komolyan vette az atyafiságot, hogy egy őszi nap még az ő nagyanyjától örökölt szőtteseket nyomott a kezembe menyegzői „foglalóként”. A két kedves darabbal mindennapjaimban ölelkezik múlt s jövő, képernyőm szép terítőjévé lettek.
Tíz éve már, hogy húgommal utoljára összeültünk a régi ház verandáján megtárgyalni a világ dolgát. Az öregek már rég a temetői akácosban pihentek, a házon is megsokasodtak a repedések, mert hétköznap csak a pókok meg a feledés jár benne. Olykor a pókvárból előkerül pár uborkásüveg. Repedések szövik át húgom életét is: kétszer ment férjhez, s míg élt öreganyja, minduntig mondta, neki nem való a nagyváros azzal a szlovák fiúval. Csakhogy az öregek bölcsessége szerény valuta az ifjúi szív tapasztalatlanságában. Elvirka húgom másodszor is belement egy hasonló csapdába. Csak a várost cserélte fel, a gondját nem. Pozsonyban hadakozik szívével, nyelvével, meghasonultan. Tündéri Karin lányocskájához a nyelvi megértés ultimátumát idézték atyai nagyszülei: ha magyar mesekönyveket merészel lapozni, ők meg ne lássák többet unokájukat! Titkos dobozokba kerültek hát a mesepolcról Karin könyvei. Elnéztem ennek a vadóc félpalóc kislánynak tiszta szép szemeit: miért van az, hogy ő nem nézheti meg Buda vagy Esztergom várát, hisz oly szeretettel hívtam akkor is. Talán megértené, mennyire otthon van ő itt is meg Pozsonyban is, mert megérthetné, hogy ugyanott van, mindannyiunk gyönyörű Közép-Európájában. Leomolna benne az idegenvérűség nagyszülei gerjesztette hamis és veszélyes mítosza. De vajon leomolnak-e valaha az utódállami egzisztenciális gyűlölet trianoni falai? És mi, a Kárpát-medence szülöttei rájövünk-e még időben, hogy a gyermeki, veleszületett kétnyelvűség valódi érték, s hogy nyelv és szellem erejével nőhet túl egy nemzedék a Trianon emelte gátakon?
Karin azóta bizonyosan nem dicsekedett többet iskolai szlovákórákon kétnyelvűségével. A tanító néni idegennyelv-tudást firtató kérdésére elárulta egyszer, hogy tud ő ám más nyelvet is (az osztályban addig felhozott angolon meg németen kívül): a magyart. Mikor kilencéves őszinteségében ezt deklarálta Pozsony rengetegében, tanító nénijétől batyustól megkapta a maga nyelvbölcseleti elemózsiáját: igen, az is egy nyelv…
Sokszor gondolok erre. Annyi mindent megéltem, megírtam anyanyelvünkről már. De Karinba nem szúrhattam a kínok újabb nyelvi tűit. Néha engednünk kell, s csak titokban töröljük könnyeinket. Az anyaország kollektív agyát azonban úgy átmosták, hogy ne is emlékezzék, hogy titkos könnye se legyen. A nyelv és lélek valóságos válaszfalát emelte az amnézia, s az százszor veszélyesebb Trianon, mint a hideg hatalmi számításból húzott sors- és honfosztó határok, mert százszor áthatolhatatlanabb.
A sorompók hét éve megnyíltak. A magyar média zömének mégis, még azóta is, mindegy, hogy Fiume vagy Rijeka, Párkány vagy Štúrovo, sőt hamis szeméremből vagy igénytelenségből gyakorta az idegen alak mellett dönt. Érdekes lenne tudni, van-e a világon életerős nemzet, mely történelmi földrajzi neveit anyanyelvű szövegeibe tudatosan idegen nyelveken szövi bele. Aztán lesz-e Magyarországon megjelent magyar nyelvkönyveinknek Kárpát-medencei magyar kulturális és nyelvi képük? Hát világnyelveken megjelenő magyar útikönyveinknek? Tenger kérdés adódnék, amelyet az anyaországban még mindig burjánzó, önszervező nyelvi-lelki abszurd vettet fel velünk. Lélekben kell megtérnünk elfeledett, elfelejtetett szavainkhoz Árvaváraljától Gyimesközéplokig, Újvidéktől Felsőőrig. Akkor újra mindenünk van.
Később jártam még párszor azon a verandán, csak a repedések sokasodtak. Vajon megvannak-e még egy pozsonyi ládikóban Karin mesekönyvei? Megértené-e még őket?