Kézikosár

Női válogatottunk esélyessége tudatában, pontosabban illúziójával készült a németek elleni, oda-visszavágós selejtezőre, és az első, idegenbeli mérkőzésen sokáig valóban erősebbnek, komplettebbnek tűnt, ám a hajrában a hazaiak fordítottak, némi, mindenképpen ledolgozhatónak tűnő előnyt szereztek, a bizakodással várt itthoni visszavágó kezdetén átmenetileg el is olvadt a hátrányunk, de a második félidőben a roppant eltökélt, szervezetten és hatékonyan védekező rivális felőrölte játékosainkat, akikből a fokozódó görcs és a kilátástalanság érzése lassanként mintha a motivációt is kiölte volna – a meggyőződés nélküli küzdelem inkább már gyötrődés –, ezért a párharcnak sima vereség és kiesés lett a vége.
Egy többszörösen összetett mondatba sűrítve ennyi történt. Hogy melyik sportágban? Másfél hét leforgása alatt előbb kézi-, majd kosárlabdában is. A hasonló koreográfia szerint elbukott vb-, illetve Eb-kvalifikáció fogadtatása között azonban ég és föld a különbség.
Mátéfi Eszter – azóta már lemondott – szövetségi kapitányt kikiáltották közellenségnek, a balingeni meccsen elkövetett, általa is elismert tévedései miatt szakmai analfabétának, valamint testületileg küldtek el mindenkit a náthásba, aki asszisztált az egykori világklasszis, vb- és olimpiai érmes átlövő, később sikeres juniorkapitány és békéscsabai klubedző kinevezéséhez és pozícióban tartásához. A médiumokban kézilabdát élőben talán soha nem is látott véleményformálók mellett a sportág olyan szereplői is napok óta osztják az észt, akik Mátéfiéhez hasonló pozícióban ugyanilyen vagy még súlyosabb hibákat vétettek, vagy soha nem is adódott rá alkalmuk, mert igazi tétért rendezett összecsapásról nem is álmodhattak. A különféle internetes fórumok hozzászólásainak mennyisége és minősége bizonyítja, hogy Magyarországon a kézilabda bizonyos szempontból a futball helyére lépett, újra a tízmillió szövetségi kapitány országa lettünk, csak éppen végtagot váltottunk.
Mindenesetre refrénszerűen hangzó vélekedés, hogy az alapokig ástuk le magunkat, miközben örömmel értesülök róla, hogy kosárlabdában leraktuk a jövő és a majdani sikercsapat – szándékos a szóismétlés – alapjait. Igaz, ez az alakulat valósággal megbénult attól, hogy az ellenfél merészelt átállni zónavédekezésre, ami, ugyebár, nem valami vadonatúj taktikai csodafegyver, de a szakmai stábot vagy a játékosokat bíráló megjegyzést elvétve olvastam, hallottam, düh helyett részvét, számonkérés helyett bátorítás a kulcsmotívum.
E kettős mércének persze adódik a magyarázata: az eltérő viszonyítási alap. A kézilabdások bűne, hogy az előző majd két évtizedben egyetlen világversenyről sem hiányoztak, sőt, számos érmet nyertek, ezzel szemben a kosarasok erénye, hogy a közelmúltban elvétve jutottak el komoly tornákra, és azokon sem alkottak soha maradandót. Mostanra viszont oda kapaszkodtak fel, ahová Görbiczék visszacsúsztak. Illetve még mindig csak majdnem oda.
De ettől még egész szép magasságban látjuk, láttatjuk őket. Egy szinten a mélybe zuhant kézisekkel.