Mindennapi történelem

Csak az volt a kérdés a török választásokon, hogy a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) megszerzi-e a képviselő mandátumok kétharmadát vagy sem, a győzelemhez nem fért kétség. Végül nem szerezte meg, sőt kissé csökkent is a neki juttatott képviselői helyek száma, miközben a szélsőjobboldal bejutott, ahogy a kurd nacionalisták is, a legfőbb ellenzék pedig voltaképp boldog lehet az eredményével. Történelminek harangozták be a választást, és tényleg az lett, bár nem pont úgy, ahogy a kormányzó párt gondolta.
Törökország valójában azóta működik igazán jól, amióta 2002-ben az AKP megszerezte a hatalmat. Emlékezhetünk, milyen volt a sajtója Recep Tayyip Erdogan pártjának, már a voksolás előtt az a hír járta, ha az iszlamista hátterű párt győz, vége lesz a demokráciának, össze fog omlani a gazdaság, mert a külföldi befektetők elfordulnak Törökországtól, a nőknek újra fejkendőt kell majd hordaniuk. Ezt nem a török sajtó írta, hanem a nyugat-európai és az amerikai, sok ezer kilométerről megállapítva, kinek kell majd győznie. Most, nyolc évvel később ugyanez megismétlődött. A vezető nyugati lapok egyöntetűen kiálltak a Köztársasági Néppárt (CHP) mellett, attól félve, ha az AKP megszerzi a kétharmadot, akkor egyedül fog alkotmányt módosítani – pontosabban írni egy újat –, túlhatalma révén kötelezővé teszi a nőknek a fejkendőviselést, a gazdaság pedig vélhetően összeomlik, mert a külföldi befektetők elmenekülnek Törökországból. A szavazók fele azonban Erdogan pártjára szavazott, így legalább még négy évig az AKP folytatja a munkát, s a trendeket figyelve nem tűnik valószínűnek, hogy 2015-ben ne a mostani kormánypárt legyen toronymagasan esélyes. Törökország éppúgy nem mintaállam, ahogy egyik sem az, persze van abban is bizonyos igazság, hogy az AKP nem pont a Musztafa Kemal Atatürk által felvázolt, lassan százéves ideológia mentén kormányozza az országot, de csak a vak vagy a politikailag súlyosan terhelt, hazug elemző mondhatja, hogy Törökország a nyolc év alatt nem lépett előre. A recept valóban egyszerű: jól kell kormányozni, emellett pedig jöhet az imázsteremtés. Erdoganék a kritikákkal nem törődve kezdtek dolgozni, stabilizálták saját hatalmukat, átalakították a gazdaságot, s néhány év alatt azon kapta magát a világ, hogy a Boszporusz partján nem egy hiperinflációval terhelt csődtömeg van, hanem egy regionális nagyhatalom. Nem az a lényeg, hogy Törökország tető alá hozzon egy békeszerződést vagy háborút indítson valaki ellen, hanem az, hogy elhiggye mindenki, képes lenne rá. Ebben pedig az Ahmet Davutoglu által vezetett diplomácia nagyon sikeres.
Lehet, hogy Ankara kemény, nem tökéletesen demokratikus eszközökkel számol le a belső ellenzékkel, a hadsereggel. A kreált vagy valós Ergenekon-ügy török szemmel arra bizonyíték, hogy a hadsereg sem érinthetetlen, kívülről pedig az Iparpárt-per juthat eszünkbe. Csak annyi a különbség, hogy ma már van internet, tévé, mobiltelefon, az összeesküvés vagy politikai hecckampány részleteit könnyebben össze lehet illeszteni. Soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e, de az bizonyos, hogy történelmi változást jelent az emberöltőnyi időn keresztül élet és halál urának számító katonák vád alá helyezése. Az alkotmányozás talán nem fog sikerülni, az AKP nem fog tudni megállapodni az ellenzékkel, de az biztos, hogy a kormánypárt időszaka történelmi fordulópont a modern Törökország életében. No meg az is kiderült, hogy ha sok újság írja, attól még nem lesz összeomlás.