(mit lát meg az újságíró )

Én nem tudom, hogy a tényfeltárás (ha nem politikai jellegű) mekkora érdeklődésre tarthat számot. A riport, miközben tényeket közöl, magát az embert helyezi a középpontba, így ébreszt érzelmeket; de napjainkban maga az ember, az átlag, nem vált ki túlzott érdeklődést. Az eszement sztárkultusz igen. A deviancia is. A szex, a szerelem, az emberi kapcsolatok csődje mint újságírói téma az utcán hever, de kevesen hajolnak le mélyen érte. A mélyre hajlás itt az érdeklődő empátiát jelenti, s azt a furcsaságot, amint a téma magával ragadja, szinte felszippantja a riportert, olyannyira, hogy osztozni látszik alanyai sorsában. Ehhez az újságírás eszközein túl valami más is kell, amit talán szeretetnek nevezhetünk. A különös, néha szörnyű sorsok megérintik a riporter szívét, s ha ő képes ezt az érzést kisugározni, akkor az olvasóét is.
Mi kell ehhez? Valami gyermeki kíváncsiság és nyitottság, s ami keveseknek adatik meg: a közelkerülés képessége. Hiszen a szenvedő (akár tudatlanul szenvedő) keveseket engedi önmagához közel. A közel kerüléshez születni kell, és ha ez valami sugárzó őszinteséggel társul, képes áttörni a gyanakvás falát. Ez akkor sikerül, ha az ember (az újságíró) senkinél sem tekinti és érzi különbnek önmagát, nincs benne előítélet, s akkor is csak közvetett módon ítélkezik, ha formába önti azt, amit tapasztalt. Hatásra nem vadászik, ironizál talán, de nem von le konzekvenciát. A konzekvencia az olvasó dolga.
A 34 éves Dobray Saroltának a közelmúltban jelent meg egy riportkönyve, Őrült világ címmel. Az írónő érző szívű, közvetlen és szép. Most született meg a második gyermeke, egy fiú után egy leány. Bízvást azt hihetjük (bár a sajátunkéról sem lehetünk meggyőződve), hogy az ő világa nem őrült világ. De (egész fiatal korától) képes arra, hogy önmagából mintegy kilépve elhagyja a biztonságot, a megszokottat, s belépjen egy labilis közegbe, amelynek „lakói” legyenek bár lent a mélyben: az utcán, nevelőintézetekben, örömlánytanyákon, vagy „fent”, luxusvillákban, szuper autókban, kívül csillognak, de belül ugyancsak „betegek.”
Becsülöm a szerzőt bátorságáért, kíváncsiságáért, leleményességéért, ahogy bejárja a pokol földi bugyrait. Csányi Vilmos etológus így ajánlja figyelmünkbe a könyvet: „Dobray Sarolta különös érzékenységgel tárja fel történeteit: a valóság hű leírása és az esetenként finom iróniát tükröző pszichológiai értelmezés magával ragadó olvasmánnyá teszi a kötetet… Remek írás.” A szerző pedig így vall önmagáról: „Újságíró vagyok, s ez feljogosít minden merészségre, átlépni olyan világokba, amelyektől eddig, azt gondoltam, betonfal választ el”.
Melyek is ezek a betonfal mögötti világok, amelyeket végső soron vágyként, hiányként és túlzásként a pénz ural? Az újságírónő eljut profi kéjnők körébe, a „végzet asszonyát” képző szélhámosok bandájába, a hajléktalanok közé, a hasisfüggő, szétesett személyiségű fiatalokhoz. Vagy a viájpik közé, akik márvány fürdőszobákban a vécédeszkáról szippantják fel a kokaint. Eljut a még meg sem született gyermeküket örökbe adó nők lelkébe. Az állami gondozott gyermekek szeretetéhes tekintetétől s kérdéseitől: „Ugye te leszel az anyukám?”, elérzékenyül. Sikerült áttörnie a válaszfalat nőként, húsz-egynéhány évesen, s a túloldalon lévőről, gondolatban, érzelemben, talán megértésben is sokat volt képes átadni nekünk.
Tartozom egy vallomással: engem ez a könyv az ifjúságomra emlékeztet, amikor ugyanazt kerestem, amire ő most rátalált. Hogy a világ-e ez vagy önmaga, én nem tudom…