Vad dolgok

Ökoterroir

Azon a vidéken, ahol élek, egy ideje három, egymástól látszólag független dolog tematizálja a közbeszédet. A közös nevező persze megvan, az érzés, hogy már megint megy a levevés, legyen szó vaddisznókról, csatornázásról vagy az ebadó gondolatáról. A vaddisznókkal az a helyzet, hogy az őzekkel együtt oly mértékben elszaporodtak, hogy egy népesebb csapat látványa fényes nappal sem sokkal nagyobb kuriózum, mint egy macskáé. Ami egyfelől jó, hiszen így kerek a világ, másrészt viszont most már mindennap konkrét életveszélyt jelentenek. Ami a minap történt az M3-as autópályán, az csak a jéghegy csúcsa, de talán ráirányítja a figyelmet a jelenségre. Egy autós elgázolt egy jól megtermett disznót, a jármű a vízelvezető árokba csapódott, a motorblokk kiszakadt és az aszfaltra zuhant, az alkatrésznek nekiütközött egy másik autó, és az is az árokban landolt. Az eredmény egy súlyos és egy könnyebb sérült, és a vaddisznó is elpusztult. Hogy mindez egy sztrádán zajlott le, különösen elgondolkodtató, alsóbbrendű utakon viszont állandó para. Eleve elég sokkoló, amikor békés túraautózás közben váratlanul befigyel egy malac a szélvédőn, még akkor is, ha a terepet ismerve negyvennél többel már nem is merünk menni, hármasban védve ezzel szeretett környezetünket, aztán örömmámor és hálaadás, ha megúsztuk néhány karcolással. Ezek után viszont a következmények összegzése jön, és máris csillapodik valamelyest a jókedv, merthogy az ember telhetetlen és másnap is kellene élni. Ami a keletkezett anyagi kárt figyelembe véve faluhelyen, szétzúzott közösségi közlekedéssel, autó nélkül nem is olyan egyszerű mutatvány, mert az ugye felmerülhet, hogy nem rendelkezünk azzal a néhány százezer forinttal, ami a gépjármű eredeti állapotának visszaállításához elengedhetetlenül szükséges. Márpedig, ahogy az nálunk lenni szokott, már megint mi visszük el a balhét. A kétméteres út menti gazból váratlanul előcsörtető jószág már az örök vadászmezőkön, de még onnan is visszaszólhat, ha ugyanis még a múlt században véletlenül kihelyeztek egy vidáman szökdécselő szarvast ábrázoló táblát, a vadkár is a miénk.
A képlet egyszerű. A vad az állam tulajdona, a vadásztársaság mintegy bérli, mi meg, amennyiben túléljük az akciót, fizetjük mások szórakozását. Most a széttrancsírozott szőlőültetvényekről és kukoricatáblákról, tehát újabb milliós károkról ne is beszéljünk. Fordítva ez úgy fest, hogy a kutyám megijeszti Ilonka nénit és bestukázik a biciklivel az árokba, én vagyok a felelős. Mert én vagyok a gazda. Már amennyiben nem helyezem el a Bundást az autóból a vaddisznók közé, mert ebadót már végképp nem tudok fizetni. Mert ez lesz, ellentétesen az intézkedés céljával. És akkor autó, kutya nélkül már jut idő azon gondolkodni, normális-e az a dolgozó, aki a most épülő csatorna tartalmát az ábrahámhegyi strand gyermekpancsolója mellett kívánja a Balatonba vezetni.