Ven Csia-pao látogatása

A Nyugat és a Kelet közötti versenyben az előbbit nem segíti, hogy a kívülállók azt látják, hogy míg a demokráciát és az emberi jogok tiszteletének sokszor hamisan csengő jelszavát szónokló országok válságról válságra bukdácsolnak, az ehelyett a pénzügyi és gazdasági racionalitásra összpontosító Kína szédületes sebességgel teszi gazdaggá és boldoggá állampolgárait

Tíz vezető kínai politikusból kilenc tudós vagy mérnök – hasonlította össze az év eleji washingtoni amerikai–kínai csúcstalálkozó alkalmával a Forbes amerikai üzleti magazin a kínai politikusok végzettségét az elsöprő arányban jogvégzett amerikaiakéval, majd vont le következtetéseket az utóbbiak hátrányára. De ahogyan a hidraulikai mérnök Hu kínai és a jogtudós Obama amerikai elnök áthidalta különböző végzettségük „kommunikációs szakadékát”, vélhetőleg ez ugyanúgy sikerül a napokban hazánkba látogató, geológus Ven Csia-pao kínai és a jogvégzett Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek.
A találkozó létrejötte „diadal Orbán Viktor számára”, írta internetes kiadásának blogrovatában a globális befolyású brit Financial Times napilap. Magyarország a Ven-látogatásból remélhetőleg nem évekig, hanem évtizedekig profitál, viszont a balliberális oldal most kétségtelenül kellemetlen napokat él át. Egy külpolitikai véleményformáló, az Amerikában tanító Charles Gati május 21-én a Sme című szlovák liberális napilapban Kabarétéma címmel a magyar kormány külpolitikájáról megjelent cikkében azt írta, Orbán „úgy véli”, hogy a Nyugat kifáradt, és az új szelek Keletről fújnak. „A kínai vezetés ígért neki (Orbánnak) néhány morzsát, de egészében véve úgy viselkedik vele szemben, mint valamikor Albániával és Enver Hodzsával szemben… Silvio Berlusconin kívül szinte egyetlen barátja vagy híve sincs”, írja Gati, aki a száját kollektíve hálásan nagyra nyitó hazai balliberális publikumának felszolgálta napi gyűlöletelixír-adagját.
Nos, ha az olasz miniszterelnökkel fenntartott állítólagos barátságot és a kínai lekezelést Gati szemében azok a „kabarétények” támasztják alá, hogy a magyar miniszterelnök mostani ciklusában nem járt Rómában, sem Berlusconi Budapesten, míg Orbán Sanghaj után most hazai térfélen tárgyal Ven Csia-pao miniszterelnökkel (ez aztán a „morzsa”!), mégpedig úgy, hogy a Financial Times is kalapot lenget, akkor az ellendrukker oldal káröröme visszamenőleg is semmis. Ami pedig az új keleti szelekről alkotott „vélekedést” illeti, arról is van néhány, a balliberális oldalt elszomorító tényünk.
Kína robbanásszerűen izmosodó, 1,3 milliárd lakosú szuperhatalom. Olyan 5-10 milliós városai vannak, amelyek nevét sem ismerjük. Bruttó nemzeti terméke vásárlóerő-paritáson mérve már 2009-ben elérte az amerikai 80 százalékát. Kína már ma a világ legnagyobb áruexportőre és a világ – elsősorban az Egyesült Államok – legnagyobb hitelezője. A tekintélyes Peterson Világgazdasági Intézet kutatója, Arvind Subramanian szerint Kína gazdasága vásárlóerő-egyenértékben mérve már tavaly megelőzte az amerikait.
Robert Fogel Nobel-díjas közgazdász szerint 2040-re a kínai gazdaság eléri a 123 billió dollár értéket, ami majdnem háromszor annyi, mint az egész világ GDP-je volt 2000-ben. Az egy főre jutó kínai GDP-t 85 000 dollárra jövendöli, ami kétszerese annak, mint amennyit az Európai Uniónak jósolnak addigra – hacsak az akkorra nem lesz a múlt túlzottan nem gyászolt emléke. Ekkor már a világ bruttó nemzeti terméke 40 százalékát Kína fogja előállítani, míg az Egyesült Államok 14 százalékát, az Európai Unió 5 százalékát, teszi hozzá a világhírű közgazdász. Kína fejlődése valóban szédítő. Az elmúlt három évtizedben évi mintegy 10 százalékkal nőtt a gazdasága. Jellemző, írja Fareed Zakaria, Amerika egyik legbriliánsabb elméje és legérdekesebb újságírója a Poszt-amerikai világ című könyvében, hogy míg Kínában 1978-ban 200 légkondicionálót gyártottak, 2005-ben 48 millió darabot. És Kína 2007-ben egyetlen nap alatt többet exportált, mint 1978-ban egész évben.
Kishore Mahbubani, a szingapúri Lee Kuan Yew Egyetem dékánja és alighanem Ázsia leggyakrabban idézett gondolkodója 2008-ban A globális hatalom ellenállhatatlan eltolódása Kelet felé – Az új ázsiai félteke címmel megjelent könyvében óva inti a Nyugatot attól, hogy a konfrontációt keresse Kínával, mert arra katasztrofálisan ráfizet. Mahbubanit nem hatják meg az emberi jogokkal kapcsolatos igencsak szelektív nyugati sirámok, felidézve Churchillt is, aki azt mondta, „Erősen javaslom a mérges gáz bevetését civilizálatlan törzsek ellen”, valamint a mai időkből az iraki megszállás borzalmas humanitárius következményeit.
A Nyugat és a Kelet közötti versenyben az előbbit nem segíti, hogy a kívülállók – így a „harmadik” világ – azt látják, hogy míg a demokráciát és az emberi jogok tiszteletének sokszor hamisan csengő jelszavát szónokló országok válságról válságra bukdácsolnak, az ehelyett a pénzügyi és gazdasági racionalitásra összpontosító Kína szédületes sebességgel teszi gazdaggá és boldoggá állampolgárait. Nem véletlen, hogy Ian Bremmer, a Eurasia Csoport elnöke A szabadpiac vége – Ki nyeri a versenyt az államok és nagyvállalatok között? címmel megjelent könyvében a Nyugat számára rendkívül idegesítő fejleményt jósolt. Stefan Halper, a Cambridge Egyetem kutatója A Peking-konszenzus – Miként uralja majd Kína tekintélyelvű modellje a 21. századot? című könyvével a Washington–Brüsszel tengely számára lesújtó, már a címből kiolvasható válasszal is szolgál.
Ebben a globális környezetben hazánk előtt három út áll, figyelemmel – és most ne finomkodjunk! – a kezünket megkötő szövetségekre és egyezményekre. Az egyik az eddigi, amelyen járva továbbra is túlteljesítők maradunk a washingtoni konszenzus világában, amit a bukott neoliberális koalíció, a sajtója és olyan emberei javasolnak, akik skálája a miniszterelnökök terén Gyurcsány Ferenctől Bajnai Gordonig, a közgazdászokén – hasonló monoton kínálattal – Bauer Tamástól Lengyel Lászlóig terjed. És amely életelv lényege: nekik (a neoliberális intézményeknek és kiszolgálóiknak) annál jobb, minél rosszabb nekünk. Az eredményt ismerjük: sem vállalkozóinknak kölcsönt nyújtó magyar bankjaink nem maradtak, sem magyar paprika vagy hagyma a polcokon, és így pénz sem a magyar emberek óriási többségének zsebében.
A második út a globalizmus doktriner ellenzése. Ez erkölcsileg ugyan kifogásolhatatlan, és a globalizmus pályájának Washington felé való lejtése elleni küzdelem jogos, de sajnos igaz a mondás, amely szerint a globális világ elleni általános harc valami olyasmi, mintha a gyorsvonat elé állnánk. Nem véletlen, hogy az ENSZ 192 tagállama közül egyik sem tette magáévá az elképzelést, lévén az öngyilkosság nem praktikus alternatíva.
A harmadik út: nyitás a gigantikus keleti piacok felé. Ez az, amire egy idő óta végre mi is ráléptünk. A helyes választást segítik a kollektív európai ülepünkbe kapott rúgások is: inog az euróövezet és vele az Európai Unió, a Doha-forduló halott (viszlát, többoldalú globális kereskedelmi megállapodások!), ami elengedhetetlenné teszi számunkra a kétoldalú megállapodások lázas keresését. Elsősorban a gigantikus kínai piacok elérése érdekében. Ahogyan – mint hangoztatják – a Nabucco földgázvezeték segít az egyetlen forrástól való függőségünk enyhítésében („diverzifikáció”), úgy a kínai kereskedelem is segít nyugati kiszolgáltatottságunk helyett a több lábra állásban.
Végezetül néhány tanács a Ven-delegációval tárgyalóknak. Csak annyit köszörüljék nyelvüket a kínai belpolitikai viszonyokon, mint amennyit a kínaiak foglalkoznak Gyöngyöspata átértelmezésével vagy a média- és alkotmánytörvényeinkkel. A másik: most vessenek véget a hozzánk betelepedő multik támogatási politikájának, diszkriminálva munkahelyteremtő saját vállalkozóinkat. Profitálva a kínai államkapitalizmus előnyéből, kínáljuk fel stratégiai előnyünket az anyagi támogatás helyett. A megtakarított pénzből pedig nyissuk meg kereskedelmi képviseletek tucatjait Kínában, és küldjük oda tanulni diákjaink százait, mert távlatilag ez hoz igazán a konyhára.