A sátán segítségével gyűrni le az ördögöt

A Népszabadság július 12-i számában Saját fegyverével kell felszámolni a Fidesz rendszerét címmel interjú jelent meg Karácsony Gergellyel, amelyben az LMP képviselője radikális politikai alternatívát kínált az új alaptörvényre alapozott közjogi berendezkedéssel szemben: csak és kizárólag „alkotmánykorrekció” céljából jöjjön létre választási szövetség az MSZP, a Jobbik és az LMP között, mely pártok a kétharmados többség birtokában egy hónapig kigyomlálnák az alaptörvény és a kétharmados törvények számukra nem tetsző elemeit, majd új választásokat írnának ki, amin a három párt már külön indulna. Eme közjogi koalíció létrehozásának két fő oka van Karácsony szavai szerint: az alaptörvény és a kétharmados törvények megkötik a következő kormányok kezét és sportszerűtlen (nem demokratikus) versenyre késztetik a most ellenzéki pártokat.
Karácsony Gergely elképzelése tulajdonképpen nem új, mert a Jobbikkal való alkalmi együttműködést már a „demokratikus ellenzék” vezére, Gyurcsány Ferenc is megpedzette, s az Orbán- és Fidesz-ellenes ressentiment balliberális értelmiségi körökben is megérlelte az általuk neonácinak tartott Jobbikkal való kooperáció gondolatát.
A sátán segítségével gyűrni le az ördögöt – nagyjából ez a morális paradoxon rejlik Karácsony Gergely és a hasonlóképpen gondolkodók koncepciójában, ám Karácsony csak addig jut el, hogy „Zagyva György Gyula és Gyurcsány Ferenc is egy hajóban evezzen”, de csak „egy ideig”, meg hogy ő olyan pártot most nem lát, amellyel kormányozni is tudna. Ez érthető úgy, hogy az LMP ahogy eddig, úgy a jövőben sem gondolkodik a Jobbikkal közös kormányzásban, azonban a „neonácikkal” való együttműködés ódiumán a politikai valóságban nem ilyen egyszerű túllépni.
A sátánnal szövetkezés hajlama nem új jelenség a magyar politikai életben. Magam A tanácsolt irányvonal vállalhatatlan című cikkemben (MN, 2009. július 29.) már kiveséztem azt, hogy Dávid Ibolya tanácsadója, Somogyi Zoltán azzal állt elő, hogy az – addig antidemokratikusnak tartott – Fidesz és a demokrácia érdeke a Jobbik „kiszorítása”, és ezért össze kell fognia az MDF-fel. Liberális fasizmus című írásomban (MN, 2009. június 27.) azzal foglalkoztam, hogy Tamás Gáspár Miklósnak a „küszöbönálló hatalomváltás előtt” jutott eszébe kezet nyújtani az addig gyalázott konzervatívoknak a posztfasiszták (Jobbik) feltartóztatására.
Somogyival és Tamással ellentétben Karácsony Gergely már a Jobbikkal fogna össze, de ő sem látszik végiggondolni a lehetséges következményeket. A Jobbik ugyan a lenácizás ellenére tudott igen komoly választói támogatásra szert tenni, ám a támogatás növelésének a jobboldalon is határt szab a párt demokratikus elkötelezettségével szembeni erős kétely. A Karácsony Gergely által felvetett közjogi nagykoalíció a Jobbiktól addig ódzkodó szavazókban feloldaná a görcsöt, és a Jobbikra szavazás is demokratikus opciónak számíthat a szemükben. Véleményem szerint ez jóval komolyabb probléma, mint az, hogy elkötelezett jobbikos szavazók hajlandók-e az MSZP-vel való sportszerűbb verseny érdekében szocialista, azaz szemükben hazaáruló bolsevistáknak számító jelöltekre leszavazni. A közjogi nagykoalíció megerősítené a Fidesz-szavazókban az elszántságot, de a bizonytalan, a kormányoldallal szemben kritikus szavazók is juthatnak arra a következtetésre, hogy a három ellenzéki pártnak csak a hatalom számít, vagy hogy a közjogi berendezkedés annyira rossz mégsem lehet, ha az LMP és MSZP képes összefogni az addig megvetett és lenácizott Jobbikkal.
Karácsony felfogásában a Jobbikkal szövetkezés azért nem kérdés, mert annak csak közjogi (alkotmányozó) célja lenne, és csak egy hónapra szólna. Én azonban kétlem, hogy a két választás a valóságban ennyire elválasztható lenne, már csak azért is, mert a Fidesz–KDNP nyilván teljesen másképpen tematizálná a választási kampányt. A választók akkor lehetnek fogékonyak az egy hónap alatt lebonyolított két választásra, ha nagyobb részük kiábrándul a Fidesz közpolitikájából (kormányzásából), és ráadásul nemcsak a kormányt, a kormánypártokat, hanem az alaptörvényt, az új közjogi berendezkedést is hibáztatják. Nem kizárt tehát, hogy a kormányt leváltani akaró választók egy (nagy) része nem akarja leváltani a rendszert. Általában is kérdéses, hogy a választópolgárok menynyiben tekintik problémásnak az új közjogi berendezkedést, illetve hogy egyetértenek-e az ezzel kapcsolatos ellenzéki diagnózisokkal. A Karácsony Gergellyel készült interjúban nem látom nyomát annak, hogy a pártközi versenyben a Fidesz– KDNP annak ellenére tudta megőrizni előnyét az ellenzéki pártokkal szemben, hogy a választások óta az ellenzék részéről és külföldről rendkívül kemény kritikák érték a közjogi rendszer átalakítása miatt. Ha a bizonytalan választóknak vannak is fenntartásaik az alaptörvénnyel szemben, az nem tereli őket az ellenzék karjaiba. Az, hogy Mesterházy Attila is hiába győzködte a közvéleményt, hogy az alaptörvény illegitim (ami nem igaz), arra figyelmeztet, hogy a közjogilag egyesült ellenzéknek nem szabad elrugaszkodnia a közjogi valóságtól. Karácsony Gergely azonban azt állítja, hogy „a Költségvetési Tanács bármikor megvétózhatja a költségvetést” (ami szintén nem igaz), és ez a választási kampányban visszaüthet, mert a választók képesek megérteni: a tanács csak abban kompetens az alaptörvény szerint, hogy az Országgyűlés ne fogadjon el olyan költségvetést, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét, illetve amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, olyan költségvetés szülessen, amely az államadósság a teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza.
A közjogi célzatú és a pártpolitikai választás kettősségét azért is kezeli mereven Karácsony Gergely, mert magától értetődő számára, hogy a győztes ellenzék a második választás előtt eltörli az ajánlószelvények rendszerét, de nem számol ennek lehetséges következményeivel: bárki és bármilyen párt indulhat a versenyben, ami önmagában is visszatetszést kelthet a pártokat egyébként sem szerető állampolgárokban, de ezen túl az együttműködő három pártnak is, és főleg a kis LMP-nek, új kihívókkal kell szembenéznie. Lehet, hogy a szavazólapokra került pártok nem lépik át az ötszázalékos küszöböt, de sok-sok ezer szavazatot szívhatnak el a három párttól. Baloldali kis pártok például azzal, hogy az MSZP és az LMP násztáncot jár a nácikkal, a radikális és szélsőjobboldali pártocskák meg azzal, hogy a Jobbik a komcsikkal és a „kripto-SZDSZ”- szel kokettál. És ez csak része lenne az általános ideológiai zavarnak, mert például a baloldalt mindeddig ahhoz szoktatták, hogy Orbán Viktor engedte ki a náci szellemet (Jobbikot) a palackból, hogy Franciaországban még a konzervatívok sem fognak össze a Nemzeti Fronttal, és hogy Németországban a Jobbik testvérpártjának (Nemzeti Demokrata Párt) a képviselőivel a szó szoros értelmében nem állnak szóba. Nehéz is elképzelni, hogy Konrád György, a Demokratikus Charta, az ATV baloldali sajtóklubja, a 168 Óra, a Népszava és a komplett baloldali sajtó kifordul önmagából, és a nácikkal való együttműködésre ösztönzi az antifasisztákat.
Mindezek mellett Karácsony Gergelynek van egy realista és a kormánypártok számára megszívlelendő felvetése. A kormány politikájából a legtámadhatóbb elemek egyikének az egykulcsos adórendszert és annak „kétharmadba öntését” tartja. Valóban, ha az új adótörvényt a választópolgárok zöme sérelmesnek érzi 2014-ben, ám a kétharmados szabály miatt nem lát reményt a megváltoztatására, olyan politikai tőke pottyanhat az ellenzék ölébe, amely választási összefogás nélkül is kétharmados többséggel kecsegtetheti a három pártot. Ám Karácsony azt is mondja, hogy most nem lát olyan pártot, amellyel kormányozni is tudna. És mi van, ha a választók viszont azt látják majd, hogy a három párt nem tud, de nem is akar az egy hónappal később megtartandó választás után együtt kormányozni? És ha a közjogi koalíció miatt meghízott Jobbik nélkül az MSZP-nek és az LMP-nek nem is lesz abszolút többsége?

A szerző politológus