Ellenzéki mesék

Megütközést keltett az ellenzék érvelése a szociális konzultáció eredményeiről folytatott parlamenti vitában. Kiderült: az ellendrukkerek jobban tudják, mint maguk az érintettek, miért nem küldte vissza a lakosság egy része a kérdőíveket. Hétmillió állampolgár értesült az MSZP–LMP–Jobbik triótól: nem a hajszás hétköznapok miatt nem tudtak írásban válaszolni. Hanem mert szóba sem hajlandók állni a kabinettel. Meghökkentő mese. Komolyan gondolják, hogy több millió elfoglalt ember helyett nyilatkozhatnak, a nevében hazudozhatnak?
Nyilvánvalóan nem akarnak szembenézni azzal, milyen komoly dolog, hogy több mint 1,1 millió honfitársunk áldozott a drága idejéből az egyeztetésre. 1,1 millió fő egy választáson hatalmas tömeg. Hát még egy levélben tartott megbeszélésen, amely nem kampányidőszakban zajlik, és semmi más tétje nincs, mint hogy kifejthesse a véleményét a nép a követendő irányokról.
Sokan úgy érzik: ne zargassák őket állandóan különböző ügyekben. Döntsön a kormány, azért lettek megválasztva. Ennek fényében hatalmas eredmény, hogy ezúttal még többen válaszoltak, mint tavasszal, pedig immár tíz témában kellett nyilatkozni. Pedig nem egyszerű feladvány egy kérdőív kitöltése és visszajuttatása. A választáson elbandukolunk a szavazókörbe, és behúzzuk az ikszeket. Itt viszont át kellett gondolni a lehetőségeket, megvitatni a családdal, barátokkal, kollégákkal. Majd elvinni a postára, sorba állni, feladni. Emeli a siker értékét, hogy az 1,1 millió ember nem anonim módon adta voksát, mint egy választáson, hanem névvel, címekkel, aláírással vállalta álláspontját. Az sem mondható, hogy csak kormánypártiak dobták be magukat. Erősebben inspirálhatta az ellenzéki érzelműeket a kérdőív, hisz terepük nyílt arra, hogy esetleges ellenvéleményüknek hangot adjanak.
Az az LMP-s kérdés, hogy miért nem inkább népszavazást tartottak, komolytalan. Hogyan lehetne konzultálni egy referendumon, ahol csak igennel és nemmel lehet felelni? A kérdések száma pedig legfeljebb négy lehet. Nincs más menüpont. Vajon mit szóltak volna egy többmilliárdos kiadáshoz azok, akik még a mostani 750–800 millió forintos költséget is sokallták? Ha már itt tartunk: az miért nem fáj a balliberálisoknak, hogy eme összeg mintegy ötvenszeresét tapsolta el éves deficit formájában a Simor András elnökölte jegybank? Hány egyeztetést lehetett volna tartani a 41,5 milliárdos veszteségből? A Magyar Nemzeti Bank ötvenmillióval honorált logópálcikáiból is kitelt volna néhány boríték és kérdőív. De a nagy summa egy havonta tíz órát robotoló jegybanki tanácsadóhoz került, aki amúgy havi 1,8 millió forintot kotor ki az adófizetők zsebéből. Biztonsági öveket kéretik bekötni: a teljes konzultációt finanszírozni lehetett volna Braun Róbert apanázsából. Ha Gyurcsány volt főtanácsadója átlagosan havi tíz órát tölt a jegybankban, 180 ezer forint az órabére. Eszerint negyvenórás munkahetekkel számolva cirka kétévi órabérét tenné ki az egész konzultációs büdzsé. Belekalkulálva, hogy nevezett összeférhetetlen módon kereskedelmi bankoknak is dolgozik, legalább ennyit kaphat máshonnan. Így Braun kábé egyesztendei javadalmazásával egyenlő a szociális párbeszéd költségvetése.
Elég különös, hogy a baloldal csak az emberekkel való megbeszéléstől sajnálja a pénzt – egy banki reklámostól nem, annak jár a 180 ezer forintos órabér. Mit fűzhetnék ehhez hozzá? Az ellenzéknek sose legyen nagyobb baja, mint hogy a kormány kíváncsi az állampolgárok véleményére, és megbeszéli velük a terveit.