A mozgatórugó a mediatizált kultúra

A magyar irodalom jelen állapota volt a vezértémája a pénteken záródó 39. Tokaji Írótábornak. Mezey Katalin elnök és Sáray László főtitkár, a mindenkori írótáborok szervezője, motorja, lelke korábban azt nyilatkozta, hogy a konferencia elsősorban az irodalom, valamint a digitalizáció és a globalizáció kölcsönhatásait tekinti témájának, de a hozzászólók nagy része mégis inkább panasznapot tartott.

A nemzeti irodalom legnagyobb hazai seregszemléjének pénteki zárónapján Sáray László titkár, Kalász Márton költő és Ködöböcz Gábor irodalomtörténész felavatták a millenniumi emlékparkban Mikes Kelemen emléktábláját, Oláh Katalin szobrászművész alkotását. Még az utolsó napon is parázs viták alakultak ki: Szentmártoni János, Székelyhidi Zsolt, Dupka György, Király Zoltán, Pécsi Györgyi beszéltek a Magyar Írószövetség 1990 óta megoldatlan székházproblémájáról, a könyvkiadók és a folyóiratok két évtizede továbbgyűrűző létkérdéseiről, a határon túliak sérelmeiről. A hangnem keresetlenné is vált: Csaplár Vilmos, a Szépírók Társaságának meghívott elnöke váratlanul megkérdőjelezte a nemzeti irodalom létjogát.
Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő arra intette az alkotókat: ahogy a papoknak, az íróknak is küldetésük van. Kovászként kell működniük a magyarság arculatának megőrzéséért. Szőcs Géza költő, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára beszédében többek között figyelmeztetett: a globalizáció végveszélybe sodorhatja a nyolcmilliónál kisebb lélekszámú nemzeteket, és azokat is, akik lemondanak a nemzeti kultúra védelméről. Ő mint kultúrpolitikus azt próbálja majd elérni, hogy amint enyhül a válság, maximálisan érdekeltté váljanak a gazdasági élet szereplői az irodalom támogatásában. Sokan értették félre L. Simon László vitaindító dolgozatát, úgy értelmezvén, mintha ő csak az írókat tenné felelőssé saját sanyarú sorsukért. Az országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke lapunk kérdésére úgy válaszolt: – Állítom, hogy mindazok a problémák, amelyek évek óta foglalkoztatják a magyar írótársadalmat, és az irodalom presztízsveszteségéről, a magyar írók egzisztenciális gondjairól szólnak, kódolva vannak abban a folyamatban, amelyet a korábbi irodalmi kultúrából a médiakultúrába való áttérés hozott magával. Az írásbeliségen alapuló, az irodalmi hagyományra, a szövegírásra, a szövegolvasásra alapozott kultúra mediatizált kultúrává változott át. Természetesen az irodalmi kultúra vége nem egyenlő a szépirodalom végével, csak az íróknak alkalmazkodniuk kellene az új helyzethez. Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor azt látom, hogy az írók, akiknek az lenne a dolguk, hogy mindig a lehető legnagyobb érzékenységgel reagáljanak koruk tendenciáira és változásaira, most mintha nem vennék észre, hogy mi történik körülöttük a világban. Az írói érdekképviseletnek is számba kell vennie a változásokat: addig hatékony irodalmi érdekképviselet nem lesz, amíg nem ismerjük föl, hogy mi az irodalom helye és a szerepe ebben a megváltozott világban. Félreértés ne essék, aki hosszú évtizedek óta anyagi és szellemi értelemben egyaránt nehéz helyzetben van, annak a panasza elvitathatatlan és jogos – tette hozzá L. Simon László.