Nemzetközi államcsődleltár

Kedves olvasó, mielőtt elolvassa a következő mondatot, próbálja kitalálni, hogy melyik európai állam ment csődbe először az elmúlt hétszáz évben. Nyilván meglepődik majd a válaszon, mert az angol királyságé a kétes dicsőség, hogy először jelentett fizetésképtelenséget 1340-ben, az akkor már ténylegesen is zajló százéves háború (1337–1453) elején.
Azóta persze sok ország követte Angliát, némelyik jóval többször, és a polgári forradalmak terjedésével – hogy ne mondjuk, exportjával – különösen a XIX. században dőltek be gyakran az európai államok. Bár a csúcstartók képzeletbeli dobogóján két olyan ország is áll, amelyik a jelenlegi állapota miatt nem okoz meglepetést, biztos, hogy hitetlenkedni fognak a kilenc alkalmukkal második franciákon. A most nagy nyomás alá helyezett Spanyolország a maga tizennyolc csődjével csúcstartó 1557–1939 között. A tizennyolcból tizenhat csődre (polgár)háborús helyzet előtt vagy után került sor, de a többi gyarmattartó országot is ez a veszély fenyegette, ha függetlenségi felkelést kellett levernie. A harmadik hely a portugáloké, mert nekik „csak” eggyel kevesebb, nyolc „lehetőség” jutott. De azért a németekről – vagy a poroszokról – se gondoltuk volna, hogy a Credit Suisse jóvoltából a tanulmányhoz csatolt táblázat alapján 1683 és 1939 között ötször is az említett államokhoz hasonló helyzetbe kerültek.
Ezek a csődök most azért kerültek elő hirtelen újra, mert a múlt héten a Portugal Diário hírportál tíz hónapon belül másodszor is idézett egy 2008 áprilisában megjelent tanulmányból, majd később könyvből, amely akkor, nem tudni, miért, a kelleténél jobban háttérbe szorult. Kenneth Rogoff, a valutaalap volt vezető közgazdásza és a kubai származású Carmen Reinhart – a közelmúltban csődbe ment egyik pénzügyi óriás, a Bear Stearns valamikori alelnöke – ugyanis közös és nagyon jelentős tanulmányt közölt az elmúlt nyolcszáz év államcsődjeiről és pénzügyi válságairól Most biztos másképp lesz – az utóbbi 800 év válságainak áttekintése címmel. Már tavaly november közepén, amikor a hírportál először idézett a könyvből – a szerzők és a forrás említése nélkül –, felcsigázták sokak érdeklődését. Akkor a közelmúltban bekövetkezett egyik csőd, az azóta is elrettentő példának használt 2001-es argentin krach sem maradt ki a tárgyalt esetek közül, és nem csak azokat az államokat vették sorra, amelyeket az új pénzügyi válságok csak megrendítettek vagy meglegyintettek az előző két évtizedben, de végül elkerülték a nagyobb bajt. Az utóbbi 200 évre 290 kisebb-nagyobb pénzügyi válságot és hetven államcsődöt számoltak össze, legalábbis a Portugal Diário.
A hírportál a múlt héten már bátrabban válogatott a két közgazdász munkájából, és azt a következtetést idézte, amelyik az államcsődök legfőbb kiváltója, tavaly pedig hazai kollégájuk, Kopits György rövid könyvismertetőjében is szerepelt. Az eladósodott kormányok, bankok és cégek képtelenek beismerni a bizalomhiányt, mivel azt gondolják, hogy most majd úgyis másképp lesz, és egyébként is már elég hosszú időt húztak ki baj nélkül. Csakhogy ilyenkor mindig hirtelen zuhan a bizalom, nyomában pedig eltűnik a hitel, és már be is köszönt a válság. A hírportál vastag betűvel szedve emelte ki Rogoffék munkájából Joseph-Marie Terray, XV. Lajos francia király (1715-1774) utolsó pénzügyminiszterének (1768-1774) még nagyobb horderejű következtetését: a kormányoknak évszázadonként egyszer csődbe kell menniük, hogy újra helyreálljon az egyensúly, afféle katarzis gyanánt. Izgalmas adatokat találnának a történészek vagy csődtörténeteket és pénzügyi válságokat kutató közgazdászok, ha jobban utánajárnának ennek a mondatnak.
Mint emlékezetes, tavaly novemberben az idén április elejéig még kitartó portugálok helyett az írek adták meg magukat a piacoknak. José Sócrates szocialista kormánya tehát akkor elkerülte az írek sorsát, de a portál felidézte a nem is olyan régi portugál előzményeket. Az Ibériai-félsziget kisebbik állama ugyanis némi német segédlettel kétszer is (1979-ben és 1983-ban) az IMF segítségére szorult. Harmadszor, idén április 7-én az akkor már lemondott José Sócrates is kénytelen volt külső segítséghez folyamodni, ezúttal az IMF–EKB– EU, vagyis a trojka mentőövéhez. Bár a szakértők hangsúlyozták, hogy mindháromszor baloldali kormány szorult segítségre, alig enyhül a piaci nyomás az új és már jobboldali kormányon. Az Expresso című hetilap a tanulmánykötet ürügyén röviden áttekintette Portugália nyolc kritikus esetét, de Rogoffékkal ellentétben ők nem ötről, hanem nyolcról tudnak, és a szerző csendben hozzátett még kettőt. A portugál királyság az utolsó alkalom idején, 1892-től 10 évre kiszorult a hitelpiacról, és inkább maga csökkentette óriásira duzzadt külső és belső tartozását. Luís Aguiar Santos kiadó szerint a portugál királyság azért tett így, hogy elkerülje a britek külső protektorátusát. De ez sokkal rövidebb időnek tűnik a tavaly és idén is már kis híján csődöt mondó görögökhöz képest, akik függetlenségük elnyerése után 1826-tól több mint fél évszázadig nem kaphattak hitelt. Feltűnő tény, hogy a spanyol, portugál és görög állam története a válságok szempontjából a jelek szerint elég hasonlóan alakult, és a 80-as években is majdnem együtt léptek be a gyors fejlődést ígérő európai gazdasági közösségbe. És most megint együtt vannak nagy bajban. A három ország a már két éve a piacok által szigorúan együtt emlegetett periférikus vagy PIIGS-államok – Portugália, Írország, Itália, Görögország, Spanyolország – oszlopos tagja.
A spanyol kálvária azért érdekes, mert a spanyoloknak legalább volt esélyük rá, hogy a másik két államtól eltérően jóval gyorsabban fejlődjenek, miután 1986-ban beléptek az Európai Gazdasági Közösségbe, az EU elődjébe. A néppárti José María Aznar 15 éve újra fel akarta eleveníteni a régi spanyol nagyságot, ezúttal nem egyedül, hanem az Egyesült Államokkal szoros szövetségben, de a demokrata Bill Clinton még ügyet se vetett rá, Bush viszont már kapott az alkalmon, és szűk három évre felkarolta európai szövetségesét. Aznar ugyanis azt az egyáltalán nem kis célt tűzte ki maga elé, hogy Spanyolországnak az egyre kiemelkedőbb világgazdasági szerepét tükröző helyet kell kapnia a nagy döntéshozó központokban: az ENSZ-ben, az IMF-ben és a G8-ak között. A brit–spanyol történész-politológus, Charles Powell világított rá kiváló összefoglalójában, hogy Aznar 1999-ben azért mondta fel a németekkel és franciákkal hagyományos szövetséget, mert pontosan tudta, az EU közelgő közép-európai bővítése miatt csak az uniós támogatások töredékéhez jut majd. Ezt pedig Európában már nem tudja pótolni, csak a tengeren túli új szövetséges révén. Bár utódja, a szocialista José Luis Rodríguez Zapatero a madridi merényletek után, 2004 márciusa végén még rákérdezett Berlinben és Párizsban, hogy mikor vehet részt ő is az unió négy nagyjának szűk körű tanácskozásain – a spanyol állam akkor még a nyolcadik legerősebb gazdaság volt! –, de így hangzott a homályos, dodonai válasz: „Majd ha úgy alakulnak a körülmények…” És a jelen helyzet miatt spanyol kormányfő jó darabig meg se ismételheti ezt a kérdést.
A fenti néhány tény és gondolat pusztán arra szolgált, hogy felhívja az avatottabb történész, politológus és közgazdász szakértők figyelmét a két szerző fontos munkájára, és nyílt vitára adjon alkalmat köztük akár e lap hasábjain. Még akkor is, ha arra nem kis késéssel, és még a 2008-as globális recessziónál is súlyosabb következményekkel fenyegető újabb válság előtt kerül sor. Vagy már közben.