Államálom

Követelj mindig teli serleget! – inti az öreg királyi koponyalékelő a fiatal szobrászt Mika Waltari Szinuhe című művében. Nem lehet csak félig elmenni az úton, majd megállni. Nem lehet kicsit kitenni a lelkedet a munkában, a futballpályán vagy a szerelemben. Vagy előremész mindhalálig, vagy elbuksz. Az öreg koponyalékelő szavait láthatjuk élőben működni Rámalláhban. Néhány nap múlva a palesztinok nem ajánlást fognak beadni az ENSZ-nek, amelyben valami módon megemlítik, hogy a palesztinok voltaképp egy államot alkotnak, hanem egyenesen a Biztonsági Tanácstól követelik, ismerje el országukat mint a világszervezet teljes jogú tagját.
Persze ami a munkában, a futballpályán vagy a szerelemben követendő, egy állam esetében akár botorság is lehet. Nyilván nem rohannának fejjel a falnak Mahmúd Abbászék sem, ha nem lenne a fal előtt egy kicsi ösvényük, amelyen elkerülhetik a koponyatörést. Ha ugyanis a BT bármely állandó tagja vétózna, a palesztinok még mindig szavazásra bocsáthatják kérelmüket a közgyűlésben, ahol nincs vétó, és elegendő a tagság felének igen szavazata a nem kötelező érvényű határozat meghozásához. Sokkal kevesebbet ér, mint a teljes jogú tagság, de a palesztin képviselet jól érzi, most van itt a történelmi pillanat, amikor karnyújtásnyira kerültek az államiságtól, s ügyes politizálással meg is ragadhatják a lehetőséget. A mostani Közel-Kelet stratégiai képe már nem ugyanolyan, mint tavaly ilyenkor volt. Izrael szövetségese volt Törökország, Jordánia és Egyiptom, régi, ismert ellensége a Basár/Háfez el-Aszad vezette Szíria, ütközőzónaként működött Libanon, ahol a déli részt a Hezbollah, Irán kinyújtott keze tartja szorításában. Ez a status quo fenntartható volt évtizedekig. Ma már nincs megbízható Egyiptom, Szíria ismert ellenségként még tartja magát, de legalábbis kérdéses, mi lesz ott a jövőben, Törökország szövetségesből szinte háborús ellenféllé változott, Jordánia uralkodója pedig hiába tesz meg mindent a békéért, Izrael nem hisz neki. A legsúlyosabb gondot a zsidó államnak az okozza, hogy nem tudja százszázalékosan a háta mögött az Egyesült Államokat, annak ellenére, hogy nem lehet kérdéses, Barack Obama ugyanúgy Tel-Aviv segítségére siet, mint minden elődje. Csakhogy a bizalom az elnök iránt meghalt, mikor bejelentette, tenni akar a palesztin állam létrehozásáért, s a jelenlegi – azaz akkori – status quo nem fenntartható.
Mától szeptember 23-ig talán egy percet sem fognak aludni az izraeli és a palesztin döntéshozók, hanem diplomáciai sürgönyöket fogalmaznak, tárgyalnak a BT-tagokkal, titkosszolgálati jelentések felett vacsoráznak, és kémekkel söröznek. Izrael államnak nem érdeke a palesztin függetlenség elismerése, a félmillió odavándorolt izraeli telepes visszavonása a ’67-es határok mögé, de már nincs abban a helyzetben, hogy fityiszt mutasson egykori szövetségeseinek. A helyzet nagyon is törékeny, Egyiptom katonai diktatúrája arra fordulhat, amerre a nép akarja – hiszen Mubarak után nem érdemes szítani a kedélyeket –, Törökország pedig konkrétan hadihajókkal fenyegetőzik. Amerikának pedig az az érdeke, hogy ne omoljon össze semmi a térségben, ha már kellenek gonoszok, legalább ismerjük őket.
A palesztin állam létjogosultságához nem fér kétség, már réges-régen meg kellett volna tenni ezt a lépést. A Közel-Kelet logikáját ismerve sokkal valószínűbb, hogy nem sikerül megragadni a történelmi esélyt, a szavazásból vétó lesz, a közgyűlési igenből pedig jogászcsemege. De biztosan változni fog a helyzet, hiszen a palesztinok teli serleget követeltek maguknak.