Az el nem kezdett párbeszéd

Tíz évvel ezelőtt, amikor a nagy terrortámadás megtörtént, viszonylagos csend volt a világpolitikában. Főnököm riasztotta a munkatársakat, hogy talán az előre betervezett cikkeket nem feltétlenül kell majd megírni, mert valaki belevezette a repülőgépét a Világkereskedelmi Központ épületébe.
Megtámadták Amerikát – mondta Stier Gábor. Néhány kilométerrel arrébb kiváló barátom néhány német munkatársával nézte a televíziót. A németek döbbenten figyelték a füstölgő tornyok képét, és azt mondták: Megtámadtak minket! Barátom akkor azt mondta, ő sajnálja az áldozatokat, de nem érzi úgy, hogy a támadás őellene irányult, neki Amerika nem „mi”.
A németeknek viszont az volt.
Máig sem tudom eldönteni, hogy kinek volt igaza. A lényeg ugyanis abban rejlik, hogy ki honnan nézi az eseményeket. Sokat tudunk a nagy terrortámadásról, és még többet csak sejtünk, de tegyük fel, hogy a hivatalos verzió nagyjából az igazságot fedi. Azaz néhány megveszekedett rosszfiú egy szimbolikus épületet akart lerombolni az utasszállító gépekkel, így jelezve, hogy elkezdődött a háború köztük és a nyugati világ között. Ha én a fehér bőrömmel és a kék szememmel később elutazom a megszállt Afganisztánba, vajon hogy néznek rám? Észreveszik, hogy nem amerikai vagyok? Figyelnek arra, hogy az útlevelem nem kék, nincs rajta sas-csillag-sáv-nyílvessző? Dehogy figyelnek! A Nyugat egyik képviselője vagyok, az al-kaidás legények számára voltaképp amerikai. Egy ismerős újságíró a háborús Irakban viselt olyan baseballsapkát, amelynek sarkában kis betűkkel ki volt írva: Ottawa, mivel ő kanadai. Véleménye szerint az akcentusa is más, mint egy amerikainak, így nincs mitől félnie. Később aztán rájött, hogy ő pontosan abban a skatulyában van, mint George W. Bush. Az, akihez semmilyen körülmények között nem akart hasonlítani.
Ki az, aki betuszkolt minket ebbe a skatulyába? Igen, Samuel Huntington, akiről csak azért nem szabad sok rosszat mondani, mert már meghalt, de az bizonyos, hogy az általa szépen lefektetett elmélet már túl régóta mérgezi a világpolitikát. Ő írta meg azt, hogy a civilizációk között állandó harc folyik, az összeütközés elkerülhetetlen, a magállamok köré gyűlő kisebbek így egy csapatot képviselnek, és úgy vesznek részt a háborúban. Ennek megfelelően a magyaroknak kutya kötelességük támogatni az amerikaiakat a terrorizmus elleni háborúban, mivel az Egyesült Államok a magállam, mi pedig a periféria. Elméletileg nem is érezhetek együtt azokkal, akiket halomra lőnek Afganisztánban vagy Irakban, Pakisztánban és Jemenben, mert az csak a háború kötelező vesztesége.
Csakhogy a világ nem olyan egyszerű, mint egy háborús film.
Mikor ledőltek a tornyok, az Egyesült Államokkal érzett együtt mindenki.
Hiba lenne azt hinni, hogy az iszlám világban kizárólag vérszomjas vadállatok, illetve érzéketlen tuskók élnek, a kezdeti sok tízezresre becsült áldozatszám mindenkit meghökkentett. Nyilván volt olyan, aki azt mondta, megérdemelte a csapást Amerika, de szinte mindenki elborzadt a szörnyű emberveszteség hallatán. Mire azonban a por leülepedett, az Egyesült Államok történetének talán legkártékonyabb elnöke, George W. Bush kiszúrta Afganisztánt mint a gonoszok fellegvárát. A kegyelmi állapot akkor szűnt meg, és kezdődött el a XXI. század vérgőzös első évtizede. Az erőszak erőszakot szült, céltalan háborúkat, iszonyatos pusztítást, fájdalmat és vért. Nem szabad azt hinni, hogy a szeptember 11-e előtti világ az aranykor lett volna, pontosan olyan igazságtalan volt, mint a mostani, de a külpolitikai oldalak nem kizárólag mészárlásokkal voltak tele. Új frontok nyíltak, permanens háborúk alakultak ki, az arab világ megbélyegzetté vált, a nyugatiban pedig elfogadottá a rasszista, bőrszíntől függő repülési rendszer.
Ha valaki arab, akkor máris gyanús lehet, és indoklás nélkül ki lehet zárni az utazásból. Hiába tűntek fel tíz évvel ezelőtt az arab világ szakértői nagy tömegben, tanulta meg az egész világ az al-Kaida szót, egyáltalán nem tudunk az arabokról többet, mint akkor.
Persze könnyű lenne azt mondani, hogy ez az egész Huntington és Bush hibája, vagy az amerikaiaké vagy a Nyugaté. Holott ugyanúgy részesei ennek az arab világ vezetői is, hiszen ők pontosan anynyit tudnak a nyugatiakról, mint mi róluk: semmit. Mindkét civilizációnak furcsa elképzelései vannak a másikról. Nekünk az állandóan hajlongó, nőket verő és rabszolgasorban tartó iszlám világról, a vérszomjas, a nyugati értékeket és szabadságot gyűlölő vallási fanatikusokról, akik robbanószert vesznek magukra, hogy megöljék a fehér embert. A másik oldalon borzongva gondolnak az állandóan részeg, de roppant gazdag keresztényekre, akik pénzükből ügyes szerkezeteket építenek, amelyeket arabok meggyilkolására használnak, mindenki a másik feleségével hetyeg, a nők lemeztelenítik a vállukat és a térdüket, és arcon csókolják az ismeretlen férfiakat is. Az állandó próbálkozások ellenére nem kezdődött el a párbeszéd az iszlám világ és a nyugati civilizáció között, persze nehéz is úgy barátkozni, hogy közben szakmányban irtjuk a megérteni kívánt közösség tagjait. Minden egyes megölt emberrel nehezebb lesz a visszaút, a megbékélés, a kiegyezés.
Afganisztán talán pacifikálható – bár azért mérget erre se vegyen senki –, de baráti nem lesz soha. Nem fognak amerikai turistacsoportok Kabulba utazni, bebarangolni a sivatagokat, és a helyi törzsekkel felfedezni a Selyemutat. Pakisztán szintén nem úgy emlékezik a nyugatiakra, mint akik segítettek neki. Irak lehet ugyan a Közel-Kelet második demokráciája, ám a fékek és az ellensúlyok majdnem kifogástalan működése nem éleszti fel a halottakat, azt a nagyjából egymilliót, aki ma élhetne, ha nem kellett volna erőnek erejével demokráciát varázsolni a Tigris és az Eufrátesz környékére. A lista folytatható, de nem szükséges több példa annak megértéséhez, hogy fegyverrel még egyetlen megszállt országban sem sikerült békét teremteni, előbb-utóbb bukik a rendszer, a tegnap még ünnepelt bábok pedig fejjel lefelé lógnak a villanyoszlopokról.
Miközben folyik a vérengzés, egy mítosz is összedőlt, ez pedig az amerikai hegemónia eszméje. Hányszor hallhattuk, hogy ha valahol baj van, „majd odamennek az amerikaiak, és szétbombáznak mindent”. Mára kiderült, hogy bomba ugyan van, hajlandóság is a bombázásra, de az eredmények nem állnak arányban a kifejtett erőfeszítésekkel. A terrorizmus ellen vívott harc során nem tudnak felmutatni túl sok mindent a nyugatiak, a másik oldal, a terroristáké viszont elégedett lehet. Nem törték meg őket, sőt nagyra híztak, követőik akadtak távoli országokban is, és ha szigorúan vesszük a terror szó jelentését, akkor voltaképp győztek. Hiszen a terror nem más, mint a félelem, márpedig ma már minden gyerek tudja, hogy az al-Kaidától félni kell. Hogy milyen az al-Kaida? Arab, szakállas, turbános, pont, mint Ali bácsi a sarki boltból.
Épp Ali bácsi és a nyiladozó értelmű európai gyerekek miatt kell véget vetni ennek az őrületnek. Egy nap a kis Francois vagy Michael rá fog kérdezni, mit is keres itt Ali bácsi, kik azok az emberek a boltjában, akiknek nem értem a szavait, és mit jelent az a kifejezés, hogy „fehér hatalom”. Apuka szavai pedig elállnak, hiszen politikailag korrekt kifejezésekkel nem tudja megfogalmazni, miért nem lehet itt egy arab, épp egy arab, mondjuk egy olyan országból, amelyet módszeresen porrá bombázott a francia és a brit hadsereg. Nem PC-kifejezésekkel el tudja mondani, csak azt már rasszizmusnak nevezik.