Nézd meg saját szemeddel, milyen a polgárháborús Szíria! – mondják úton-útfélen a szervezők, az Ifjú Szíriai Szövetség képviselői, hangsúlyozva, hogy a nyugati média félrevezet, hiszen érdeke nem a tájékoztatás, hanem a tények elfedése. Az biztos, hogy nincs vízum az útlevelemben, csak amolyan hallgatólagos megállapodás, hogy bemehetek az országba, és dolgozhatom is ott újságíróként. Pedig a közel-keleti országban külön vízumot kell kiváltaniuk az újságíróknak, csak úgy, hivatalos engedély nélkül nem vadászhatnak hírek után. Meg kell hagyni, nem Damaszkusz az egyetlen, amely így keseríti meg a hírlapírók életét: Irán és az Egyesült Államok is ragaszkodik a szigorúbb ellenőrzéshez.
A főváros egyébként pontosan olyan, mint két évvel korábban, amikor itt jártam, csak a mozlimok böjtje, ramadán hava miatt csendesebb. Az óváros utcái girbegurbák, romantikus sikátorok mindenütt, ahol kiválóan el lehet tévedni, ami az elején még izgalmas, az idő előrehaladtával viszont egyre kényelmetlenebb lesz. Negyven fok van, hosszúnadrágban és ingben – tisztelve a többségi társadalom öltözködési szokását – ez cseppet sem üdítő. Persze ismert tény: ahol van keresztény közösség, ott van sör is, sőt söröző is. Damaszkuszban is így van ez. Még keresztény esküvőt is láttam, gyülekezett a nép a templom előtt. Miniruhás lányok csillogó, feltupírozott hajkoronával, öltönyös, dohányzó férfiak, videokamerát állítgató nagybácsi, a felnőttek között rohangáló gyerekek, mindenki által nagy tisztelettel fogadott nagymama – semmi különbség nincs egy budapesti és egy damaszkuszi keresztény esküvő között. A keresztények zöme a görög ortodox rítust követi, maga a pátriárka, IV. Ignác is fogad, lelkes hűségesküt téve Basar el-Aszadnak hívei nevében. Szavaiból is lehet látni, bölcs ember, s nem a levegőbe beszél.
Néhány utcára Antiochia és a Kelet pátriárkájának palotájától van egy kellemes kiskocsma. A kirakatban borosüvegek, odabenn három asztalka és két joviális öregúr, a tulajdonos és barátja. Libanoni sört isznak, és azt mondják, Basar el-Aszad nélkül elveszne az ország. „A keresztény közösség egy emberként áll az elnök mellett” – hangsúlyozzák, egyúttal szomorúan emlegetve, hogy korábban akár kétezer dollár is lehetett a napi bevételük, ma a húszat is nehezen érik el. „Egyszerűen nincsenek turisták. Félnek” – mondja a tulaj, arra kérve, ha esetleg találkozom az elnökkel, súgjam a fülébe: „A gazdaságot indítsd újra!” Mivel Basar el-Aszaddal nem találkoztam, ezúton teljesítem ígéretemet.
Gazdagok és szegények
Való igaz, az ország imázsa rossz, azon kellene valamiképp változtatni. A hírek arról szólnak, hogy véres harc dúl a lakosság egy része és a hadsereg között. A rezsim tűzzel-vassal irtja a neki nem tetsző gondolkodású szíriaiakat, a neki tetsző gondolkodásúak pedig annyira félnek, hogy semmit sem mernek tenni. Ez a kép így nagyon torz. Ha most tartanának demokratikus választásokat, Aszad minden bizonnyal elsöprő fölénnyel nyerne. Nem is csoda, hiszen nincs szervezett ellenzék, csak néhány elszórt csoportocska, valamint az emigrációban élő szíriaiak, akik emiatt nem feltétlenül megbízhatók az otthon maradottak szemében. Szíria berendezkedése olyan, mintha évtizedek óta szakadatlan polgárháború dúlna, és a stabilitás érdekében egyszerűen kötelező lenne a diktatúra fenntartása. Mióta a franciák elhagyták, minden elnök így gondolkodott, hiszen emlékeztek a régi Szíriára. A mandátumterületnek hat része volt, s elméletileg Párizs feladata volt megőrizni a hat entitás egységét, ami nem sikerült, hiszen Alexandrettát 1937-ben Franciaország független államnak nyilvánította, 1939-ben pedig a Hatay Köztársaságra keresztelt tartomány beolvadt Törökországba. Ezt Szíria akkor is sérelmezte, s manapság, mikor épp kihűlőben van az egykori jó viszony, egyre többen rámutatnak: ha Izraeltől visszakérjük a megszállt Golán-fennsíkot, akkor a törököktől miért nem Alexandrettát?
A jelenlegi helyzetben Damaszkusz szinte teljes egészében az elnök mellett áll, hasonlóan a második legnagyobb városhoz, az észak-szíriai Aleppóhoz. Ez a két város ugyanis a leggazdagabb az egész országban, a helyi kereskedők számára tragédiával érne fel a lázadás. A nyugati országrész középső részén található a legveszélyesebb terület, itt van Hama és Homsz városa. Mindkettő nagyváros, szinte kizárólag mozlimok lakják, munkalehetőség alig akad, a hadsereg pedig felvonult a városok környékére, sőt a főterükre is. Mikor megérkezik az újságíró-küldöttség, megkezdődik a tolongás, s miközben korábban egy srác állt a helyi elektronikai bolt bejáratánál, aki csak annyit tudott angolul, hogy „szeretjük Basart!”, a fiú eltűnik, a roló lecsapódik, az újonnan érkezettek éppenséggel azt mondják: „Gyűlöljük Basart!” Biztosan igaz, hiszen az autókban ülő emberek is skandálják a jelmondatot, s egy fiatalember, a hamai egyetem építészhallgatója azt is elmondja, saját szemével látta a kormány mesterlövészét a ház tetején, amikor a nagy, százezres tüntetés volt itt július végén. A szervezők nagy nehezen feltuszkolják a buszokra a külföldi újságírókat, és elviszik azokra a helyekre, ahol ismeretlen fegyveresek megöltek egy csapat katonát vagy rendőrt. A tiszti kantinban az összes ablak betörve, egy szomszéd szerint a semmiből feltűnt egy nagy csapat, amelynek tagjai mindenkit lemészároltak. Az épület kiégve, a felső szinteken véres a fal és a padló. Később egy rendőrség épületéhez is elvisznek, ott szintén vér, üvegcserepek és sürgő-forgó fogadóbizottság, amely kiszolgálja az újságírókat. Még a folyóparton is megállunk, ahol 17 rendőr holttestét dobták vízbe a támadók, ám ott egyetlen nyom sem árulkodik a szörnyűségről, mégis három arab tévéstáb is rögvest forgatni kezd, meginterjúvolva más újságírókat.
Benzinkútnál állít meg egy fekete szemüveges fiatalember, hogy tökéletes angolsággal elmagyarázza a lényeget, mivel azt hiszi, hogy az ENSZ-től jöttünk, s jelentést fogunk írni a helyzetről. „Ha baj van Deraában, a déli határnál, az nem nagy gond, ahogy a török határ menti villongások sem okoznak különös problémát. Hama és Homsz azonban a Damaszkuszt Aleppóval öszszekötő főút közepén fekszik, ha ott történik valami, az megbéníthatja az egész országot!” – hangsúlyozza a férfi, akit végül nem szomorít el, hogy mégsem a beharangozott ENSZ-misszió tagjaival futott össze Damaszkusz mellett. Latakia lövetése szerinte szinte szóra sem érdemes, gyakorlatilag semmi sem történt, mégis az egész nyugati sajtó azzal foglalkozott. Másik elemzőmet Damaszkuszban találtam meg, mégpedig az Omajjád-mecset mellett. Szaladin szerint a hamaiak azóta rebellisek, mióta megpuccsolták az onnan származó Adíb Sisakli tábornokot, a Szíriát 1953–54-ben irányító elnököt. „Az Aszad família ugyan alavita, én meg szunnita mozlim vagyok, de ez nem számít semmit, csak az ország egysége” – hangsúlyozta a legendás arab hódító nevét viselő férfi, akinek fogalma sem volt arról, hogy néhány méterre tőle épp kulturális-vallási összeütközés zajlik le.
A mecsetben, ahol Keresztelő Szent János sírja látható – aki a mi fogalmaink szerint egyáltalán nem volt mozlim, mégis turbán látható a márvány síremléken –, egyszerre megelevenedett az Egri csillagok egyik legendás jelenete az önmagukat ostorozó mozlimokkal. Gárdonyi Géza egykor azt hitte, ez az önkorbácsolás minden izmaelitára jellemző, pedig csak a síiták emlékeznek így Husszeinre, Mohamed próféta unokájára. Kr. u. 680-ban ugyanis Husszein elindult Kerbalába, hogy harcba szálljon az önmagát kalifává nyilvánító Jaziddal. Az Omajjád-dinasztiához tartozó uralkodó százezer harcost is maga mellett tudott, Husszein oldalán viszont csak 72-en voltak, a csata így inkább mészárlás lett. Husszein hősies önfeláldozásán máig szomorkodnak a síiták, s ramadán idején, amikor a mozlimok sokat gondolkodnak vallási kérdéseken, sokan elindulnak zarándoklatra. A damaszkuszi mecsetben nagyobb csapat pakisztáni síita állt félmeztelenül, hátukon borzalmas hegekkel, önmagukat ütve, így gyászolva Husszeint. Amikor elvonultak, két asszony jelent meg egymást támogatva, hangosan zokogva a veszteség felett, majd lerogytak a mecset fala mellett a sírástól elgyengülve. Valószínűleg ez a fajta közösségi gondolkodás az, amelyet a nyugati kultúrkör egyre kevésbé tud átérezni.
Külföldi fenekedés
Szíria szomszédsága nem túl barátságos, ha abból a szemszögből nézzük, ahonnan az elnök. Nyugatra a Földközi-tenger van, amely nyugodt és semleges, sőt inkább baráti, hiszen Tartusz városában épül az orosz földközi-tengeri hadiflotta jövendő bázisa, Moszkva pedig most nagyon szoros szövetségessé vált. Damaszkuszban lépten-nyomon feliratok láthatók, amelyeken köszönetet mondanak Oroszországnak, amiért hűségesen kiáll Szíria mellett a mostani vészterhes időkben. Igen ám, de Oroszország nem szomszédos, még csak közel sincsen, a határokon túl pedig mindenütt csupa ellenség lapul. A rút áruló Törökország néhány hónapja még nagyon szerette Szíriát, majd Damaszkusz szerint megfordította köpönyegét, hogy tetsszen Amerikának, és kígyót-békát kiabál Szíriára, pedig még Alexandrettával is tartozik. Irakban háború dúl, az országot bábkormány uralja, amely az amerikaiak szekértolója, Jordániában pedig az amerikaiak talpnyalói vannak hatalmon. Izraelben nem az amerikaiak segítői vannak, hanem Amerika segíti az izraelieket, hogy megtarthassák a megszállt Golán-fennsíkot. A kör bezárult. Kicsit távolabb egyetlen korrekt ország létezik, Irán, amely nem az amerikaik hűbérese, de a teljes öböltérség az, Egyiptom is, Mubarak alatt nagyon, most pedig pláne. Szíria ellen támadnak északról, délről és keletről, nem véletlen a sok határ menti összecsapás. Pedig délen olyan nép él, amelyikkel jobb nem ujjat húzni.
Az újságírókat meghívó Ifjú Szíriai Szövetségnek két ember is segít, hogy a magyarokat kalauzolja. Egyikük Hasszán, huszonöt éve nem beszélt magyarul, de egyetemi éveinek slágereit máig tökéletesen fújja, a másikuk pedig Mazen Makt, aki Magyarországot választotta új hazájául, de segíteni akar szülőföldjének, Szíriának s szűkebb pátriájának, Szuveidának. Mazen ugyanis drúz, a harcos nép szülöttje, de többször is hangsúlyozza, hogy ez mást jelent a nyugatiaknak, mint nekik. „Mi felekezetre vagy származásra való tekintet nélkül mindannyian szíriaiak vagyunk” – magyarázza nyomatékosan. Az iszlám világban valóban nem jelent meg a fajgyűlölet mételye, mint nálunk, s meglepő-e vagy sem, Szíriában szemmel látható a népek keveredése. Az olajbarna bőrű, megszokott kinézető arabok mellett szép számban láthatók itt szőke, kék szemű helyiek, és rengeteg a vörös hajú. Nekünk ez feltűnik, nekik egyáltalán nem. Mazen szerint meg kell adni a lehetőséget az elnöknek, hogy végrehajtsa a bejelentett reformokat, hogy lassan átalakuljon az állam az ígéretek szerint. Számára nem is kérdés, hogy sikerül-e majd megoldania Aszadnak a mostani, valóban aggasztó problémákat, a nyugati sajtó által írt cikkekre pedig legyint, mondván, a tévék – különös tekintettel az Al-Dzsazíra katari hírtévére – és a többiek összeesküdtek Szíria elveszejtésére.
Káprázat vagy valóság?
Négy napom volt, hogy saját szememmel lássam, milyen is Szíria, amely a tévék szerint a polgárháború küszöbén áll, beszélhettem voltaképp bárkivel, oda mentem, ahová akartam, láttam Hamát és Damaszkuszt, a garast mégsem tudom letenni egyik oldal mellett sem. Valóban nagy feszültség van a középső területeken, a hamai tüntetők pedig valószínűleg őszintén utálják az elnököt, ahogy a fővárosban őszintén szeretik. A damaszkuszi szálloda előtt – ahol a programra meghívott mintegy kétszáz újságíró lakott – négy nap alatt két nagyobb szabású, az elnököt éltető megmozdulás zajlott le. Ha már a sajtónak nem szabad hinni Szíria ügyében – ne feledjük, azt állítják az országról, hogy káosz uralkodik benne! –, talán hihetünk a saját szemünknek. Az látszik azonban, hogy a tüntetők zászlói egytől egyig vadonatújak, egy kisbuszból pakolják ki őket a megmozdulás előtt, majd a hosszas, órákon át tartó skandálás után a fiatalok szétszélednek, mint akik jól végezték dolgukat. Nyilván meg van szervezve jó előre az esemény, ráadásul az újságírók orra elé van tálalva a megírható és lefilmezhető akció. A valóságot azonban Szíriában nem lehet látni, mert roppant összetett, elrejtőzik a különböző érdekek mögé, így Szaladin és a hamai építészhallgató céljai nem vágnak egybe. Szíria nem fekete vagy fehér.
origo.hu
Menczer Tamás: A következő 3 évben átlagosan 12 százalékkal nő a minimálbér - videó
