Fizetésnap

Senki sem hitte, hogy a világ ingyen fogja kiebrudalni Kadhafit Líbia éléről. A párizsi konferencia előtt látszik, hogy Líbia fizetni fog, mint a katonatiszt, csak az a kérdés, ki állhat oda a kasszához fizetésnapon. A győzők? Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország ott lesz a végelszámolásnál, hiszen ők kockáztatták gépeiket, ők bombáztak, ők küldték ki hajóikat a tengerre, Líbia partjaihoz. Katar szintén megkerülhetetlen, minthogy az iszlám világ képviselőjeként vadászgépekkel vett részt a háborúban. Ahogy Belgium is kap majd valamicskét, nyilván hatalmas vita alakul majd ki a kormány nélküli országban, hogy melyik országrész cégei vehetnek majd részt az újjáépítésben.
Nem is a győzők szerepe itt a fontos, hanem azoké, akik világpolitikai súlyuk által mindenképp győznek. Kína úgy akar részt venni a konferencián, hogy a háborút végig ellenezte, tárgyalásos megoldást sürgetett, s mindössze annyit tett, hogy nem vétózta meg a NATO felhatalmazását. Ezért is mondhatták Pekingben, hogy értelmezésük szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának kell a líbiai béketeremtésben főszerepet vállalnia, ott intézzék el a szükséges feladatokat, amelynek a végén a csupazöld államból háromszínű, holdas-csillagos, demokratikus és fejlődő ország lesz. A feladatok közé tartozik a helyi rendőrség és hadsereg kiképzése (pedig az eddigi katonaság tagjai láthatóan jól értik a dolgukat, csak politikailag megbízhatatlanok), a leendő politikai elit felkészítése a demokráciába való átmenetre, a biztonság szavatolása kéksisakosokkal. Nagyjából ugyanaz a stratégia, mint Irakban és Afganisztánban. Ugyanúgy nem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, fittyet hány a törzsek befolyására, s bízik abban, hogy a Kadhafi ellen harcolók lánglelkű forradalmárok, akik külsőleg Rambóhoz hasonlítanak, lélekben Herman Van Rompuyhöz, és soha nem felejtik el, kinek is köszönhetik hatalmukat.
A líbiai átmeneti kormány a kiszivárgott ENSZ-tervet azonnal elutasította, amely akár barátságtalan gesztusnak is tekinthető, de hosszú idő eltelik még, amíg kikristályosodik a végső rendezési terv, és az, kik tudják érvényesíteni akaratukat. Az olasz külügyminiszter továbbra is fenn akarja tartani a kiváló viszonyt a lepusztított infrastruktúrájú Líbiával, vélhetően az eddiginél előnyösebb szerződéseket kötve az olajkincs kitermelésére és eladására. Bár a háborúnak hivatalosan még nincs vége, sőt a NATO és az ENSZ is hangsúlyozta, a régi vezetés bukása után is folytatni kell a civil lakosság megvédését, egészen meglepő helyekről is jelentkeztek a fizetésért. A legfurcsább talán Szaadi Kadhafi, a volt vezető fia, aki bejelentette, „csatlakozni akar a forradalomhoz”, ha már eddig annak leverésével próbálkozott.
Az újjáépítés és az olajkincs kitermelése jelentette óriási üzlet persze rizikós is, hiszen most tűnt el az a személyiség Líbia éléről, aki vasmarokkal tartotta össze a szétszabdalt országot. Valószínűtlen, hogy az első lelkesedés elültével ne kezdődne el a harc a régi rend dörzsölt rókái és az újak lelkes, ám rovott múltú szerencselovagjai között a helyi hatalomért. Semmi biztosíték nincs arra, hogy Algéria kimarad a szórásból, a Kadhafi gyerekeket befogadó állam ismét előtérbe került, mint a volt vezér szövetségese, s mint katonai diktatúra. Nem kérdés, hogy Moammer el-Kadhafi diktátor volt, akinek kezét sok ezer ember vére szennyezi be. Most az jelenti a nagy kihívást, hogy sikerül-e olyan vezetőt találni, aki olyan, mint ő, csak a gyilkosságok helyett az építésre koncentrál.