Hatszáz birka meg a növendékek. Ennyit tart Kővágóörs szomszédságában Sümegi József, s ennyit is hajt ki minden áldott nap a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól bérelt háromszáz hektáros legelőjére. Ha esik, ha fúj. Hóban is, hévségben is.
Területén halad keresztül a Kékkútról induló nyolc kilométeres Theodora tanösvény. Az ember nem is hinné, hogy az autóból oly sokszor csodált, de mégiscsak egyszerű, füves pusztának tűnő káli-medencei táj így, „testközelben” mennyivel szebb, mennyivel több arcát mutatja. A kiránduló, miután felmászik egy alacsony sáncra, majd átkel a Sásdi-patakon, jó eséllyel megpillantja Sümegi József nyáját. S mellette, szamár húzta kocsin, magát a pásztort.
Az ország egyik utolsó valódi juhásza nem kényelemszeretetből kíséri kordén az állatait. Huszonhat évvel ezelőtt egy kullancscsípés következtében lebénult, jó fél évig csak a nyakát tudta mozgatni. Az orvosok nem sok jóval biztatták feleségét és három gyermekét: azt mondták, örüljenek, ha a családfő annyira megtanul újra járni, hogy az asztaltól az ágyig elbotorkál valahogy.
Az orvosok persze nem tudták, hogy az akkor negyvennégy éves betegük nem érheti be ennyivel.
Sümegi József ősi pásztordinasztia sarja. Dédapja a szomszédos Mindszentkállán, nagyapja Szentbékkállán, apja pedig Kővágóörsön volt községi pásztor. Ő maga már három-négy évesen a birkák körül téblábolt – őriz olyan fényképet, melyen gyerekként áll kalapban, kampósbottal az állatok mellett.
– Hát kell-e jobb bizonyíték, hogy én már kisgyermekkoromtól fogva pásztornak készültem? – kérdezi, miután némi szabódás után rááll, hogy beszélgessünk. – Nekem már tizenhét évesen hatvanhárom birkám volt, egészen a téeszesítésig. Akkor téeszjuhász lettem, alig maradhatott néhány állatom, de egy idő után mondták, hogy annyit sem tarthatok. Úgyhogy én 1980-ban úgy döntöttem, otthagyom a szövetkezetet. Épp előző évben épült meg a házam itt, Kővágóörsön, még a fölmondási időt is le kellett dolgoznom, anynyira nem hittek nekem, hogy elmegyek. Elköltöztem Sümegre, én lettem az első maszek juhász. Ott aztán saját nyájam lehetett. Amíg a kórházban voltam, a családom gondozta a nyájat. El is adhatták volna. De akkor én már talán vissza sem jövök.
Bár ifjúkorában kézzel kaszált, így a fizikumával sosem volt különösebb gond, olykor, ha nem fáradt el eléggé a napi munkában, még a betegsége előtt is elő-elővette otthon az expandert. Miután a kórházi ágyon fekve egyszer csak megmozdította a lábfejét, majd a karját, ezt fűzte a lábára, kézzel emelgetve akkor még béna tagjait.
– Az nekem akkora eredmény volt, akkora boldogság! Aztán kaptam kerekeken guruló mankót, próbáltam így-úgy menegetni. Karácsonytájt hazaengedtek, ott a lányom meg a feleségem vezetgettek, s tíz nap alatt annyit gyógyultam, hogy tavaszra haza is engedtek. Akkor a fiaim szereztek egy tolókocsit, s letoltak az akolhoz, hogy ott legyek, és legalább tanácsokkal segítsek, mit kell csinálni a jószággal. De még oda sem értünk, mondtam nekik, hogy menjünk vissza. Nem tudom, mi, de valami belülről megakadályozott, hogy ilyen állapotban a birkák közelébe menjek.
Ma ott tart, hogy a lakásán belül két botra támaszkodva elközlekedik, az állatok körül is elvégez ezt-azt, legelni pedig kocsival hajtja ki őket. Egyik fia vele dolgozik a gazdaságban, de pásztorkodni már nemigen van kedve. Unalmasnak tartja.
– Nemrég beszélgettem valakivel, és megkérdezte, hogy miről szoktam itt gondolkodni egész nap. Nem szoktam, feleltem neki, mit gondolkozzak? Jó, az az előnye megvan itt kint lenni, hogy az ember alaposan végig tudja gondolni mindennek a jó meg a rossz oldalát, van ráérő idő. De én itt sosem unatkozom. Milyen szép ez a táj! Soha nem egyforma. Most például, nézze, nem süt a nap, s valami furcsa megvilágításban van a Fekete-hegy. Hát nem szép? Máskor meg jön a vihar, akkor olyan bársonyos, mély színe van megint neki. Nem is beszélve a tavaszról, amikor minden éledni kezd. Én azon csodálkozom, hogy mindenki külföldre akar menni, nem pedig ide, a Káli-medencébe. Szegény feleségem se értette, mi ebben a jó. Mindig azt feleltem neki, hogy abban, ha valaki kiül a Balaton partjára horgászni, és egész nap a vizet bámulja, mi a jó.
A pásztor 2000-ben költözött vissza ide sümegi tanyájáról szeretett, öt éve elhunyt nejével, mert „vénségére” haza akart jönni. Azt hitte, barátok, jó szomszédok fogadják, de azt kellett tapasztalnia, hogy majdnem ő már itt az idegen. Amikor véget ér a nyaralási szezon, alig néhány ember marad a faluban. A nyaralótulajdonosok pedig?
– A család addig unszolt, hogy a szülői házunkat eladtuk még annak idején, én most amellett lakom. Azt egy külföldön dolgozó emberke vette meg, ő még csak-csak köszön, az asszonyka soha ilyet nem tesz. Ha ott áll a verandán, én meg úgy húsz méterre tőle a magamén, mondom, kezit csókolom, aztán csak néz. Így viszont nem veszünk össze sose, igaz, jóban sem vagyunk.
Hígul a faluközösség, s éppúgy hígul a pásztorszakma is. Már a téesz idejében megjelentek errefelé olyan alföldi juhászok, akik reggel mindjárt egy-két féldecivel indítottak a kocsmában, aztán napközben is szorgalmasan vették elő a söröket feneketlen tarisznyájukból. Sümegi József egészen más iskolát járt ki: édesapja, mint mondja, nagyon tisztelve volt itt a faluban, általában még az állatorvos helyett is őt hívták, ha ellett egy tehén, gond volt az ökörrel, vagy ha épp borjút kellett herélni.
Pásztorra szükség volt, amióta világ a világ – pontosabban, amióta az ember háziasította a vadállatokat. Ősi szakma ősi hierarchiával. A rangsor élén – bár ez tájegységtől és az egyes országrészekben tartott állatok megoszlásától függően változhat – alapvetően a csikós, vagyis a lópásztor áll, őt követi a marhák őrzője, a gulyás, aztán jön a juhász, azaz birkapásztor, majd a disznókat legeltető kondás (avagy kanász), végül pedig a csordás vagy csürhés, aki az istállóban tartott, csak napközben kihajtott állatok kísérője. Sümegi József úgy hiszi, nemsokára szinte csak ilyen utóbbiak maradnak a nyájak mellett, s a valódi, a szakmát hivatásszerűen űző pásztorok szépen eltünedeznek. Mert a pásztorkodás jóval több, mint az állatok legeltetése. A jó juhász, ha kell, fej, körmöl, gyógyít. Azonkívül tudja, melyik a legjobb fű, tudja, hogy a birka jobban szeret széllel szemben, illetve a saját árnyéka után legelni (vagyis nem érdemes nappal szemben hajtani). Tudja azt is, hogy bár a hó alól nem kapar ki takarmányt, az állatot télen is érdemes kihajtani, mert – amellett, hogy mozog – csak így hiszi el, nem talál odakint semmit. Tudja, mikor érdemes odafigyelni a nagy falkában járó varjakra, nehogy lecsapjanak a gyenge, nyers bárányra. S tud, hiszen ezt a tudományt is az őseitől leste el, faragni.
– Van itt nem messze, Sáskán egy igazi, vérbeli pásztorgyerek, ötvenéves, a hetvenes években még nálam bojtárkodott, ő adott nemrégiben egy bodzabotot, hogy faragjam meg, de azóta is itt hordozom hátul a kordéban, mert nem jutok hozzá. Faragni csak éles késsel lehet, ez a szamár pedig gyakran meg-megugrik, úgy összevágtam már a kezem, inkább nem próbálkozom. Pedig készítettem régen ostornyelet, botot, mindent. Kampósbot nélkül a juhász nem is juhász, az a jellegzetessége.
Meg a kutya. A káli-medencei pásztornak pumijai vannak és egy pumi-mudi keveréke. Amikor kérdezem, tudnak-e terelni, a pásztor a birkák közt képeket kattogtató fotósunkra mutat:
– Elég volna, ha egyet füttyentenék, a fiatalembert eltakarná ott a birka. Ezeket a kutyákat nem is igen kell erre tanítani, hanem úgy kell visszafogni őket. Bennük van az ösztön, inkább túlbuzgók. Ez itt már kilencéves, mindjárt tíz, azt hittem, mostanra lecsillapodik kicsit, de még ma is ez a legradikálisabb az összes közt, úgy belecsimpaszkodik a birkába, leszedni is alig lehet.
Bár úgy, hogy nincs értelme – tereltetni csak olyankor szokott, ha valamiért nagyon gyorsan össze kell rántani a nyájat –, a pásztor nem tart bemutatót, de egyet azért füttyent. Az itt-ott bóklászó, látszólag oda sem figyelő kutyák máris kilőnek a húsz-harminc méterre békésen legelő juhok felé. Sümegi József egy mordulással visszaparancsolja őket.
Sümegi még ismerte az öregapját. A pásztor ős 1947-ben halt meg, kilencvenhét évesen. „Nagy, hosszi, csontos ember” volt. Élete második felében törvényen kívüli. A híres bakonyi betyár, Savanyó Jóska, polgári nevén Savanyú József csapatának tagja.
– A kis unokám büszke rá, hogy ilyen őse van, de amikor én ismertem kisgyerekként dédapámat, meg pláne később, az ötvenes években, nemigen beszéltünk ilyesmiről, így nem sokat tudok róla. Az ő idejében a pásztor dönthetett, hogy a pandúrral van vagy a betyárral. Nem lehetett ott semlegesnek maradni. Egy-két emlékképem van még róla. Az istállóban aludt, ott volt neki egy szalmával letakart helye, máig látom, ahogy lóg le az ágyról az a hosszú száraz lába neki. Bagózott, szipkával szítta a cigarettát. Olyan hegyeset tudott köpni, elköpött ott az istállóban a harmadik bikáig. A régi pásztorok mind bagóztak, cigarettáztak. Később nagyapámnak volt egy mozdulata: egyik markában megfogta a szipkáját, a másik keze tenyerével ráütött, amitől az előző napi utolsó cigaretta kiesett a szipkából. Ezt először mindig hajnali háromkor csinálta, amikor ébredt. Aztán rájöttem, hogy ennek a tapsnak olyan jele is volt, hogy na, gyerekek, kelni kell, mert akkor már kezdtük a munkát, fejtünk, sürgölődtünk az állat körül. Nem ám, mint most, hogy hét órakor kelek, nyolcra jövünk, mint a hivatalba. Ha nekem valaki régen azt mondja, hogy a birkáim majd úgy lesznek őrizve, mintha hivatalba mennék, hát kiröhögtem volna…
Napnyugtáig is elhallgatnánk a pásztor történeteit – az eleinte hallgatagnak tűnő emberről kiderül, hogy van belőlük a tarsolyában bőven –, de lassan indulnunk kell. Megkérdezzük, készíthetünk-e róla fényképet. Vonakodik, „nem muszáj”, mondja, szakasztott olyan hangon, mint Matula bácsi. Győzködjük, hiszen csak ezért jöttünk Budapestről.
– Hát, nem bánom – áll rá végül –, de nehogy aztán nevetség tárgyává tegyen, ne ám, hogy az a maradék falusi paraszt énrajtam röhögjön!
Tán nem fog. Hét-nyolc éve lírai írás jelent meg a környékről egy hetilapban. Szerzője azt írta, idézi Sümegi József, hogy lám, errefelé minden maradt a régiben: a juhok ugyanúgy legelnek, a juhász szamáron őrzi őket, s magát láthatóan kényelembe helyezve, szalmakalapban megy a nyáj után.
– Kérdezem én – somolyog Sümegi –, ki volt a kényelmes ember. Az újságíró, aki láthatóan röstellt kiszállni, hogy egy riportot megírjon, és megkérdje, miért a szamár, vagy én, akiről itt a környéken már akkor két perc alatt mindenki tudta, mi történt velem, amikor még nem is itt, hanem Sümegen laktam?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
