Damaszkusz vibrál, s közben csendes, hiszen ramadán van, a böjt hónapja, az utcákon csak néha verődik össze politikai céllal egy-egy nagyobb tömeg. „Allah, Szíria és Basár – semmi más!” – skandálják a szálloda előtt fiatalok egy órán keresztül, miután kiosztották közöttük az elnök arcképével díszített zászlókat. Egy nappal korábban ugyanebben az utcában volt egy zajos tömegtüntetés ugyanezzel a szlogennel, látványos, hosszú zászlókkal, kivetítővel és pódiummal. Erről az eseményről a szíriai lapok nagy terjedelemben, fotóval emlékeztek meg, a külföldi sajtó azonban nem említette.
A külföldi sajtó ez esetben a nagy nyugati hírgyárakat jelenti. A fősodratú média szerint Szíriában polgárháborús a helyzet, rendszeresek a civilek elleni támadások, a lakosság pedig retteg, és gyűlöli az elnyomó rezsimet. Ha ilyen egyszerű lenne a képlet, Basár el-Aszad már ma megbukna. Damaszkuszban márpedig nem úgy tűnik, hogy gyűlölnék őt. Európai szemmel bizarr, ahogy minden villanyoszlopon ott lóg az elnök arcképe, a házak homlokzatát is az ő képe díszíti, óriásplakátokról figyeli népét, és autók hátsó szélvédőjére ragasztják sziluettjét, de van bizonyos hatása. Szíriában az elnök megkerülhetetlen tényező, az ország egységének őre, Szíria szimbóluma Basár el-Aszad. Az ország ugyan hivatalosan demokrácia, valójában egyáltalán nem az, az arab szocialista mozgalom, a Bász párt irányítja, az elnököt pedig a párt javasolja. Utoljára 2007-ben volt elnökválasztás, a lakosság 95,86 százaléka adta le a voksát, Basár el-Aszad elnöki mandátumának újabb hét évre való meghosszabbítását a szavazók 97,62 százaléka akarta, s csak 0,17 százalékuk vetette el az ötletet. A tekintélyuralmi rendszerekre jellemző számok is mutatják, hogy itt csak ő győzhet. Amikor aztán beszédet mond a televízióban, a nép hűségesen a képernyőre koncentrál. Az elnök nyugodt, és leszögezi, a fegyveres terroristákkal el fognak bánni, Szíria fel fog állni. Aki a rendszer ellen ágál, az terrorista? Az egyes városokban valóban történtek véres merényletek, mint például Hamában, ahol ismeretlenek 17 rendőrt öltek meg egy kapitányságon, majd testüket a közeli folyóba hajították. Ugyanitt a lakosság felkelt, az utcára vonult, a hadsereg cserébe bevonult a városba, és tankkal kényszeríti engedelmességre azokat, akik főként demokráciát, szólásszabadságot és jobb életszínvonalat követelnek, de semmi közük a rendőrök halálához. Az ENSZ jelentése szerint csaknem kétezer ember halt meg a zavargások kitörése óta Szíriában. „Gyűlöljük Basárt és a rendszerét!” – harsogja a szunnita nagyvárosban Asraf, a helyi egyetem egyik hallgatója. Minden ízében remeg, a hangja többször elcsuklik, megmutatja, hol volt a hadsereg mesterlövésze a városi tüntetés idején, merre találjuk a néhány órával érkezésünk előtt eltüntetett tankot, majd felveszi a nyúlcipőt, mert aggódik az életéért. Az a bűne, hogy nyugati újságíróval beszélt.
A média valaha követte az eseményeket, és beszámolt róluk, egy nagyobb újságírócsoport azonban már előidézi a történéseket. Egy szíriai civil szervezet elhívott Szíriába kétszáz újságírót, hogy saját szemükkel lássák, milyen is a kaotikusnak lefestett ország. Hamában az ötbusznyi újságíró spontán tüntetést eredményezett, a filmkockák a világ nagy részén most peregnek. A meghívott sajtósok 19 országból érkeztek, az igazán nagy cégek azonban elhárították a lehetőséget. Nincs se BBC, se CNN, se al-Dzsazíra. A brit közszolgálati csatorna Bejrútból tudósít a szíriai eseményekről, s minden cikkében leírja, hogy Szíriában nincsenek nyugati újságírók, ami egyszerűen nem igaz. A britek imázsa mégis jobb, mint a katari székhelyű hírtévének. Már a buszon ültünk Hamában, amikor elterjedt a hír, hogy megtámadtak minket. Az al-Dzsazíra arab adásában az állt, hogy az újságírók közül öten megsebesültek, egy ember pedig meghalt. Damaszkuszból rémülten telefonáltak a szervezők, majd amikor kiderült, hogy kacsáról van szó, csak mindentudóan bólogattak: „Jellemző az al-Dzsazírára. Amerika kutyái.”
A nyugati sajtó most ilyen kacsákat gyárt Szíria kapcsán, amelyek ellen Damaszkusz úgy harcol, hogy saját kacsáit küldi harcba. Szíria elismeri a problémák létezését, a halottakat, a rendőri fellépést, de stabilitását szem előtt tartva úgy okoskodik, csak a gondok orvoslása után szabad elkezdeni az esetleges reformokat. A zajos, központilag szervezett tüntetések ugyanis nem spontán események, így valójában nem is számítanak hírnek. A kacsaháború eredménye az, hogy Szíriáról Nyugaton olyan kép terjed el, mintha valóban a polgárháború kellős közepén volna, a szírek maguk viszont nem értik, miért szűnt meg a turizmus az általuk csak jelentéktelen zavargásoknak tartott események miatt. Az eseményt szervező szervezet egyik hosztesze, Haja Latakiából érkezett, de csak a vállát vonogatja, amikor az ottani helyzetről érdeklődöm. „Ugyan már, egy-két kicsi tüntetés volt csak, semmi az egész!” – mondja a beszélő nevű hölgy, akinek konkrétan a térdhajlatáig ér a haja. Ugyanő később előkerít egy hatéves kislányt, aki katonásan összecsapja a bokáját, szalutál, és azt kiáltja: „Én még csak kisiskolás vagyok, de készen állok megvédeni a hazámat!” Szíria úgy érzi, az egész világ ellene van, csak Oroszország áll mellette. Ebben a helyzetben csak egy ember segíthet. Az elnök.
origo.hu
Ilyen magasan van most a Duna a Lánchídnál
