Kinek van itt jókedve?

Mitől lenne jókedvünk? Utoljára a rendszerváltás környékén töltötte el némi bizakodás az országot, azóta büszkén jelenthetjük, nincs olyan európai felmérés, amiből ne tűnne ki, a magyarok nemhogy a maguk sorsának jobbra fordulását nem várják, de a gyermekeiknek sem jósolnak boldogabb jövőt. A rendszerváltáskor nem hitték el az emberek, hogy a kapitalizmus minden nyűge, a permanens munkanélküliség és kizsákmányolás a nyakukba zúdul majd. Ausztriai jólétet vártak, ausztriai fizetéssel, szocialista munkatempóval. Ebből semmi nem lett, ellenben a nyomottan hagyott bérekből kell fedezni a piaci árakra dagasztott szolgáltatásokat: az elektromos áramot, a gázt, a telefont, a lakhatási költségeket, a víz- és csatornadíjakat, és hol vannak már az olyan keresetkiegészítések, mint olcsó nyaralás vagy ártámogatás a gyermekholmikra. A rendszer drámaian megváltozott, egymillió munkahely megszűnt, sosem látott letargia és rossz érzés uralta el az országot.
A Horn-kormány azért tudott győzni, mert az Antall-kormány, minden tapasztalat nélkül, külföldi tanácsadóira hallgatva, hatékonyan árusította ki az országot, bezárva gyárakat, dobra verve egész iparágakat. Az emberek reakciója megszépült nosztalgiaként kívánta vissza a Kádár-rendszert. Sok gúnyos elemzés foglalkozott a háromhatvanas kenyérrel meg a Kőbányai sörrel, de nem vették mögötte észre, hogy ez a vágyakozás a biztonságnak szólt, a kiszámíthatóságnak. Ha hajtod magad, jutsz valamire, hogy mindig egy kicsivel többet engedhetsz meg magadnak a korlátokon belül. Kis szövetkezeti lakás, kis kocsi, kis hétvégi telek, háromévenkénti utazás az Adriára. Hogy az életszínvonal – most tekintsünk el, hogy miből, de – mindig emelkedik. Nem a rendszerbe vágytak vissza, hanem a létbiztonságba. Ami most alapvetően hiányzik az életünkből. Ma senkinek sem biztos a munkahelye. Tíz éve dolgozó kiváló munkaerőnek azért mondanak fel, mert „túl sokat” keres, majd vesznek fel helyette friss diplomást harmadannyi fizetésért, és betanítják.
Az új munka törvénykönyve megcsillantja az egyéni alku lehetőségét. Kíváncsian várom, hogy a pénztárosnők miként alkudoznak, mikor ott van mögöttük a következő jelentkező. A munkahely egyébként is az a hely, amit összmagyar társasjátékként csak szidalmazni lehet. Tíz megszólított munkavállalóból kilenc szerint az adott helyen csak ő dolgozik, mindenki más lóg és lazsál, csak ő szakad bele a munkába, egyébként is a munka borzasztó és elviselhetetlen. Mindenki a másikról gondolja, hogy meg kellene változnia, neki magának soha. A főnökség meg alkalmatlan, rossz és még rosszabb vezetőkből áll, akik nyomják maguknak a milliókat, és a szegény dolgozó csak éhbért kap. Ennek az általános panaszkodásnak nyilván van komolyan veendő oka is. Évek óta tudjuk és látjuk, hogy az úgynevezett menedzsment akkor is milliókat keres, ha nagymértékben veszteséges a termelő vagy a szolgáltató cég (MÁV, Malév, BKV stb.). Teljes joggal keseredik el az, aki csak annyit lát, hogy mások vagyonokat tesznek zsebre, miközben neki rezsire sem telik.
A rosszkedv egyik legfőbb oka az, hogy a mai magyar átlagfizetésből nem lehet megélni. Mire szolgál a munkabér? Arra, hogy civilizált módon elégítse ki a szükségleteidet, plusz termeld újra a munkaerődet. A magyar átlagfizetésből ez nem jön ki, a magyar átlagnyugdíjról ne is beszéljünk. A jövedelmeket nem csak kifizethetetlen rezsiköltségek nyomják, de az utóbbi hónapok általános áremelkedései kényszerítő dilemma elé állítják az embereket: rezsit fizetnek, vagy valahogy megélnek? A devizahitelek, amelyek több százezer családot érintenek, végképp a kilátástalanságot sugallják. Bármennyire is próbálja az ellenzék a kormány nyakába varrni a felelősséget, Medgyessy Péternél és Gyurcsány Ferencnél kéne kopogtatni, illetve a bankoknál, amelyek most azt hányják az adósok szemére, hogy nem voltak körültekintőek. Ami igaz is, csakhogy erre miért nem terjedt ki akkor a bölcs bankok figyelme? Most okosak? Emlékszünk a reklámra: vegyél fel a lagzira hitelt, és még a nászút is kitelik belőle! És emlékszünk az előző miniszterelnök nagyvonalú kijelentésére is: Akinek nem tetszik, elmehet innen! Gyurcsány Ferenc kormánya egy nyakig eladósított országot hagyott maga mögött, és elindította az új népvándorlást. Egy internetes fórumon sok hozzászólással alakul azon okok összességének felsorolása, ami miatt diplomások, szakemberek vagy szakképzetlenek a nyakukba veszik a világot Svédországtól Új-Zélandon át Anglián keresztül Ausztráliáig.
Mennek a magyarok. Nem is mindig a pénz a legfőbb motiváció, bár a legegyszerűbb munkából is lehet lakást bérelni, megélni és még egy keveset félretenni. Akik Magyarországot elhagyják, elsősorban a kilátástalanságtól menekülnek, valamint elegük van. Az egyre reménytelenebb számlatömegből, a bizonytalan munkahelyekből, az erkölcsi züllésből, a sajátos magyar politikai helyzetből. A választók tömegeit húsz év szívós médiamunkájával sikerült elvadítani mindenfajta véleményformálástól. Az emberek szemében a politikus kártékony hazudozó, aki csak a maga hasznát lesi. A jelenlegi ellenzéknek egyik törekvése fenntartani ezt a helyzetet, beszólni, leszólni és kigúnyolni a kormány bármiféle cselekvését. Az MSZP úgy viselkedik a súlyosan Orbán-fóbiás Gyurcsány Ferenccel az élen, mintha Orbán Viktor kizárólag a Fidesz miniszterelnöke lenne, és nem egész Magyarországé. Csatlakozik hozzájuk a média meghatározó hányada, amely minden eszközzel a kormány megbuktatására játszik. Érdemes végignézni, miként reagáltak a svájci frank emelkedésére. A balmédia örömmámorban úszott, elemezte, rágta, gyúrta a jelenséget, nem csinálva titkot abból, hogy ennek a gombócnak végre esélye van megfullasztani a „patást” és kormányát. Az emberek belefáradtak abba, hogy részesei vagy elszenvedői legyenek a vicsorgó-acsargó politikai közéletnek vagy annak a néhány provokátornak, akik zsigeri gyűlöletüket képtelenek féken tartani és egyfolytában megszégyenítik a magyar nemzetet, mint alja bűnös népet. Kinek lenne ettől jókedve? Kinek van itt egyáltalán kedve?
A magyarok nyugalmat szeretnének, kiszámíthatóságot, egy kis csendet és rendet. Húsz éve nem jön össze. A gyűlölködés, az irigykedés, a széthúzás jobban fertőz, mint bármikor. Az emberek azért irigyek, mert egyre nehezebben élnek, és érzékelik, hogy a munka, amivel legálisan pénzt tudnának keresni, nem sokat ér. Annyit nem, amennyin a seftelésből, politikai tőkéből és a lopásból összeragasztott elitünk megtollasodott. A Fidesz győzelme után nagyon várták, hogy a kormány elszámoltatja a tolvajokat, zárolja vagyonukat, börtönbe dugja az ország kifosztóit, és visszaszerzi az ellopott pénzeket. Történik valami? Mondhatni semmi. Gyurcsány Ferenc a körmét reszelgeti, Hunvald György meg a képünkbe vigyorog. Illene ezen végre elgondolkodni. Mi nemcsak egy következmények nélküli, hanem egy felelősség nélküli ország is vagyunk. Senki nem vállal felelősséget semmiért. Az adott szónak nincs értéke, a szerződések felrúghatók, az átverés, becsapás és a fizikai erőszak legalitást nyert a közéletben. A szolgáltatók ugyanolyan kiskirályok, az üzletekben ugyanolyan modortalanul nézik levegőnek a fogyasztót, mint ötven évvel ezelőtt. Sőt mostanság megmotoznak, kikutatnak, gyanúsítgatnak. Az emberek nem bíznak egymásban, a türelem elfogyott, a kiszolgáltatottság érzésén nem segítenek sem a szép szavak, sem az ígértek.
Miért, hogy Hegyeshalmon túl nagyjából működnek a dolgok? És még mosolyra is futja?