Kint és bent

Őszapó nagyon bátor. A fejem felett néhány centivel billeg a szilvafa ágán, majd átrepül a hatalmas, fa méretűre nőtt napraforgóra csipegetni. A napraforgó nem is forog. Sunflower, így pontosabb, de kevésbé szép. Őszapó egyébként egy madár, és nem zavarja, hogy ott ülök. Munka közben dolgozom. Írás (vö. „és írogatsz még mostanában?”) és gazdálkodás, így volna szép, ha mindig lehetne. Tolsztoj. Aztán elmenni vonattal, megzavarodni végképp. Vég-kép. Macska fekszik a forró földön, előkerül a teknős is. A veteményesben vagyunk. A veteményeskert zen kolostor, szufik búvóhelye, ferencesek menedéke, kerti munkák szünetében megfigyelések terepe. Akkor is, ha valaki meg sem látja, sőt kimondottan gyűlöli, mert oda van zárva. A nap alá. Ha én lehetnék mondjuk Fliegauf Benedek, aki valamilyen csoda folytán filmet rendezhet feszt, csak fesztiválra, fellélegeznék. Íme a téma. A tamariszkusz vagy a szilvafa alatt, oly mindegy. Bemegyek a fényképezőgépért, de már nem megyek vissza. Egy ideje már nem dokumentálok, elviszem magammal. A sírba visztek, üvöltötte a Bizottság zenekar annak idején. Most Műcsarnok, meg lehet nézni. Minek? Odabent hűvös, mit tesz a hetvencentis kőfal, jót tesz a szeptemberi kánikulában. Egykori tudás vs. klímaváltozás. Lehet sakkozni, szellőztessek este, vagy beeresszem a meleget és a legyeket, mivel az unatkozó milliomos trágyadombot tárol a falu közepén. Mert arról még halvány fogalmam sincs, miből futja tüzelőre két hét múlva. Carpe diem, csak nem pont így. Ott maradok hát, a dolgozószobában, ami eleve felesleges luxus, hiszen „írogatni” bárhol lehet, a legjobb akkor, amikor egyszerre szól a motoros kasza, a markoló a ház előtt és a mosógép. Jó lerogyni. A Gutenberg-galaxist az én életemből már nem irtja ki semmilyen földi hullócsillag, néhány tonna fekete szén. A könyvespolc bontott gerendákból és deszkákból készült. Hallom a szút éjjelente, amint másodperceg, jelezve, hogy egyre kevesebb van hátra. A gerendákon képek. Egy nő felhúzza a szoknyáját, és a harisnyakötőjébe dug valamit (nyilván pénzt, de akkor is uh!). You are leaving the american sector, vous sortez du secteur américain és még oroszul is, ami a legfontosabb. Berlin tehát, ahol ott kellett volna maradni a nyolcvanas években és nem kalandvágyból hazát szeretni, amit aztán eladtak, legalább nem csak az ócska hazugság dőlne onnan az itt maradott elmaradottakról. Alatta leveskonzerv. Campbell’s condensed tomato soup. A konyhában lett volna a helye persze, de aztán itt landolt. Andy Warhol, a New York-i szlovák, aki nem áltót rendszámmal nyomja padlógázra a mozgássérült-igazolványos nagy BMW-t. Alatta Jagger, a miheztartás végett, ugyanattól a művésztől. Meg a gyerekeim Murteren, amitől csak egy köpés a Kornati szigetvilága, ahol élni kellene. És Kalotaszeg és Szék, ahol szintén, essen bár rám a kazettás mennyezet. Hullámok, festések. A könyvek, amikből ha így megy tovább, egy jó kis autodafé lesz, miközben a mit sem sejtő örökösök gombokat nyomogatnak. Kallós Zoltán és Bukowski. Kerouac és Nyirő, a Jézusfaragó, aki Marquez előtt volt mágikus és realista egyben. A baj csak az, hogy nem megy ez már sokáig. Sem bent, sem kint nem lehet sokáig élni banknak, hitelintézetnek nevezett uzsorások között, vasárnapi (!) SMS-ekkel, fenyegető telefonhívással. Idejében szólok ismét, még szelíden. Új szerzők gyülekeznek a polcon. Che Guevara, Rózsa-Flores Eduardo.