Korunk hősei és az unfair play

Deák Ferenc írta, ha tőle függne, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad. Hasonló habitussal századunkban aligha lehetne pályázni a haza bölcse címre. Churchill aforizmája korunkra sokkal inkább érvényes: az ember időnként belebotlik az igazságba, de legtöbbször feltápászkodik és továbbmegy. Napjaink közéleti szereplői azonban nagy nyilvánosság előtt elvétve ismerik el efféle botlásaikat, a közeg ezt már el sem várja tőlük. Unalmas és szerencsére idejétmúlt fordulat még mindig Gyurcsányra visszautalgatni, ezúttal mégis kell, mert az ő színrelépésével e tekintetben is új éra kezdődött; ami akár tíz éve is elképzelhetetlen lett volna, az manapság egyre gyakrabban tetten érhető. Még az ezredforduló táján is jobbára esetlenül, makogva, szemlesütve hazudoztak a rajtakapottak, ám azóta merőben új fordulatként nem ritka, hogy büszkén, azonnal visszatámadva, erényként hirdetve vállalják vétkeiket.
A rejtett kamerás felvételen is jól látszik, amint a téeszelnökfejű apparatcsik napi rutinmozdulattal rakja el a megvesztegetésére szánt milliós pénzköteget, lebukásakor mégis azt állítja, politikai zsarolás áldozata. A pályája csúcsán is középszerű, a jelek szerint súlyosan mentális beteg író válogatott ocsmányságokat és blődségeket öklendezik a magyar népről, folyamatosan hányja a logikai bukfenceket is, ám amikor mindezt számon kérik rajta, azt feleli, a féltés, az aggódás szólt belőle, vak, aki ezt nem látja, ahelyett, hogy karakánul kimondaná: utálja a magyarokat, nem is tartja magát közülünk valónak.
Az ilyesmi különösebben már nem is lep meg. A közélet alakjaitól egyre kevésbé remélhetjük a fair playt, hiszen napjainkban már a sportra is alig jellemző a sportszerűség. Sajnos nem a sport formálja a maga képére a világot, éppen fordítva történik. Ma már ünnepélyes fair play díj átadás és csinnadratta jár minden, a hagyományos értékrend szerint még természetes, incifinci áldozatért, önfeladásért, aki pedig ennél komolyabb tettre „vetemedik”, az megnézheti magát. Amikor például az angol válogatott labdarúgó, Robbie Fowler 1996-ban széles karmozdulatokkal jelezte a játékvezetőnek, hogy tévesen ítélt büntetőt a javára, mert hozzá sem ért az Arsenal kapusa, David Seaman, majd ki is hagyta a tizenegyest, az általános professzionális reakció az volt: ez nem normális. Történt ez a sportszerűség hazájában, ahol, mint mindenütt, szakítottak azzal a tradícióval is, hogy miközben az emberek már a rosszat cselekszik, legalább még szavaikban a jót méltányolják. Most már a szavaikban sem.
Ez azonban legyen Nagy-Britannia és a világ baja. Nekünk megvan a miénk.
A címvédő magyar labdarúgóbajnok Videoton egykor extraklaszszis játékosedzője, Paulo Sousa egy hete otromba és átlátszó hazugságban él, és ebben nemcsak klubja, hanem a teljes hazai futballtársadalom kényszerül osztozni vele. A hajdan kétszer Bajnokok Ligáját nyert exsportember egy barátságosnak indult bulimeccsen lefejelte – nem labdával, hanem a legsötétebb sikátorokban megszokott módon – a sportnapilap újságíróját. Persze nem voltam ott, így pontosan nem tudhatom, mi, milyen előzményekkel és hogyan történt, de ha az egész nem lenne igaz, Sousa és a Videoton már jogorvoslatért kiáltana, perelne, és bojkottálná a Nemzeti Sportot. Ám a trénernek ehhez azért nincs képe, a beismeréshez és a bocsánatkéréshez viszont az ereje hiányzik. Ezért a legszánalmasabb, a leghiteltelenebb megoldást választva klubja honlapján azt írta, a mérkőzés hevében ilyen összecsapás bármikor előfordul, véletlen baleset volt, jobbulást kíván. Wass Albert szerint hazudni csak a gyöngének lehet joga, annak, akit levertek, hogy a bőrét mentse vele. Paulo Sousa gyönge ember, ez aligha vitás, de a Videoton az ország egyik legerősebb klubja, ezért erőt illene mutatnia. Még az ilyen képtelen helyzetben is, még akkor is, ha tudjuk, hogy a sportvezetőség szakma, azt is tanulni kell. Az egyesület három módon reagálhatott volna. Először: azonnali hatálylyal meneszti az amúgy is eredménytelen, a bajnokcsapatot szétzavaró, inkább játékosügynöknek tűnő edzőjét. Másodszor: elismeri a fejelés tényét, de vállalja, hogy Paulo Sousára így is szüksége van. Harmadszor: nem ismer el semmit, cáfol és perel. Ám e három verzió helyett elfogadta a negyediket, a gyönge emberét.
Nem mondom, hogy így nem is lehet ezután élni. Lehet, csak egészségesen nem. Sousa most körülbelül ott tart, mint Gyurcsány egy héttel az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után; de facto már megbukott, de jure még húzható az ügy. Néhány győzelemmel akár hónapokig is, de a közérzetünk, a köz érzete már nem lehet a régi. Hogy akkor mi a megoldás? A bűnhődés. Annak legenyhébb formájaként a beismerés és a bocsánatkérés. Minél később hangzik el, annál nehezebb lesz, annál több tartást igényel, ezért egyre valószínűtlenebb. Mégis ez az egyetlen járható út.
Lám, egy másik portugál edző, bizonyos José Mourinho is képes volt rá. Miután a spanyol Szuperkupa elvesztése feletti keserűségében hátulról, alattomosan belenyúlt a Barcelona másodedzője, Tito Vilanova szemébe, tettét előbb tagadta, később bagatellizálta. Munkaadója, a Real Madrid azonban nem hagyta, nem hagyhatta annyiban. „Ő tudja legjobban, hogy egy ilyen kép nem tesz jót sem neki, sem a klubnak” – szólt az üzenettel felérő közlemény, és napokon belül Mourinho is meggyónt, igaz, a maga stílusában. Mert a spanyol futballközeg nem engedte hazugságban maradni.
A Videotonnak, sőt nekünk sem lenne szabad engednünk. És nemcsak ebben az egyetlen esetben nem, mert bár ez a legfrissebb, számos hasonló mételyezi a magyar sportot. Női kosárlabdában például évek óta arra megy rá a válogatott, hogy a két fellegvár, Sopron és Pécs olykor egészen nemtelen eszközökkel rombolja egymást. A minap a soproni illetőségű szövetségi kapitány szűk körnek szánt szakmai jelentését valaki kiadta a sajtónak, Székely Norbert ezzel alig burkoltan pécsi kollégáját, Rátgéber Lászlót gyanúsította meg, aki elintézte azzal, nem tudja, Székely miről beszél, és ennyiben is maradtak. Vagy említhetjük a cselgáncsozó Ungvári Attilát, akit az év elején kétszer is doppingoláson értek, mire ő és ügyvédje többször határozott célzásokat tett rá, hogy a sportoló vetélytársa, Taraba Sándor kevert tiltott szert az italába, amit amaz értetlenkedve tagadott, de a végeredményt – persze nem jogi, hanem sportbéli fórumokon – itt sem közöltek.
Ez a téma is alszik, és mérgez egy egész sportágat, mint több más méltatlanság és méltánytalanság további sportágakat, sportolókat. Pedig az ilyen „meccseket” mihamarabb le kellene játszani, győztest és vesztest hirdetni, majd a vesztesnek, ha csak képletesen is, pisztolyt adni a kezébe, és kiküldeni a kis erdőbe.
Igaz, miért pont most kezdenénk ebbe bele, amikor több évtizedes görcsöket hordozunk magunkban: a halhatatlan bajnokról tudjuk, hogy a döntő pillanatban csalt, a legendás riporterről kiderült, hogy Galambos néven ügynöki munkát folytatott – Puskás és Galambos, nem is rossz cím –, életművük 99 százalékáért okkal becsüljük és magasztaljuk őket, ám eközben úgy teszünk, úgy tesznek, mintha az a maradék egy százalék soha nem is létezett volna.
Mégis azt hiszem, mindenkinek, a bezárkózónak, a lódítónak és a becsapottnak is egyedi, felszabadító élmény lenne elmondani vagy megismerni az igazságot. Ha másért nem (dehogynem), már csak Shaw szentenciája miatt is: a hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek.