Gondolatok egy történelmi súlyú vétekről

A magyar–ukrán alapszerződéstől egyenes út vezetett az ukrán „nyelvtörvényhez”.

A kijevi parlament jóváhagyta, Petro Porosenko államfő aláírta a törvényt, amely nyomán az Ukrajnában élő diákok az általános iskola második felétől kezdődően kizárólag ukrán nyelven folytathatják majd tanulmányaikat. Ez az ottani vezetés sokadik döntése, amely sérti a magyar–ukrán alapszerződést, és súlyosan diszkriminálja a Kárpátalján ezer esztendeje élő magyar embereket. Mindenkori kormányaink eddig semmit sem tettek ottani magyarjaink hatékony védelme érdekében. Elszakított nemzettársaink olyan nyomorban élnek, hogy hozzájuk képest a szabolcsiak dúsgazdagnak tűnnek. Kárpátaljai fiainkat az orosz határra küldik meghalni, ám szülőföldjükön harmadrendű emberekként kezelik őket.

Az alábbiakban áttekintjük – a sokszor meghamisított és a sokak számára a feledés homályába vesző történelmi tényeket felidézve –, hogy amennyiben az 1991. december 1-jén Kárpátalján megrendezett népszavazás által lehetővé tett Kárpátalja Magyar Autonóm Terület megvalósításáról az Antall-kormány az alapszerződéssel nem mondott volna le, akkor Ukrajnának most semmilyen lehetősége nem lenne arra, hogy a magyar nyelvű oktatást betiltsa. Ha nincs alapszerződés, ez a diszkriminációs törvény ottani magyarságunknál legfeljebb szánakozó mosolyt eredményezne: „Lám-lám, a kommunista börtönből szabadulva Kijev tovább folytatja mindazt a diktatórikus gazemberséget, amit a nagy szláv testvér emlőin nevelkedve magába szívott.”

Orbán Viktor és külügyminisztere hangosan, kardcsörtetve tiltakozik a kijevi döntés ellen. Nekünk, az elmúlt esztendők kormányzati hazugságain kiokosodott magyaroknak azonban mindjárt az elején kötelességünk tudatosítani, hogy ezúttal is súlyos csúsztatásról van szó. Az Országgyűlésben ugyanis a Fidesz valamennyi parlamenti képviselője jóváhagyta a kárpátaljai autonómiáról lemondó alapszerződést – Orbán Viktorral az élen –, a marxista internacionalizmust hirdető MSZP-vel és a globalizáció érdekeit szolgáló SZDSZ-szel karöltve. Kérdés: akkor most milyen alapon tiltakoznak és játsszák a nemzetvédő szerepét? Ez sem más, mint egy a kormányzati színjátékok közül.

Kárpátalja ezer esztendőn át Magyarországhoz tartozott. Az elcsatolt országrészek lakói közül az itt élő magyarság ment keresztül a legtöbb meghurcoltatáson. Először Csehszlovákiához csatolták, 1945 és 1991 között a Szovjetunió Kárpáton túli területe volt, majd Ukrajna Kárpáton túli területe maradt. (Jellemző, hogy a Kárpátokat Galícia és a Bukovina falvainak népe még ma is magyar hegyekként, uhorszki horiként emlegeti, illetve az is, hogy ami számunkra nézve Kárpátalja, az Moszkvából és Kijevből is a Kárpátokon túl van, tehát Zakarpatszka oblaszty a neve.)

Trianonban a győztes antanthatalmak kizárólag azzal a feltétellel utalták Csehszlovákiához a területet, hogy a csehszlovák kormány kötelezettséget vállalt az ottani területi autonómia megteremtésére. Csehszlovákia e kötelezettségét a saint-germaini szerződés újólag megerősítette, majd Kárpátalja autonómiáját előírta az állam saját, 1920. évi alkotmánya is. Prága azonban egyik kötelezettségét sem teljesítette. Húsz éven keresztül nem tett érdemi intézkedést, majd amikor a hitleri birodalom részéről már közvetlen veszélyek fenyegették, az úgynevezett második köztársaság 1938. október 11-én sebtében mégis kihirdette az autonóm Kárpátalja megteremtését. Ez az alakulat azonban mindössze 22 napig (!) élt. Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés egyes kárpátaljai területeket (köztük Ungvár, Munkács és Beregszász városokat) visszautalta Magyarországnak. 1944 végén aztán a Vörös Hadsereg megszállta Kárpátalját, majd a csehszlovák kormány Sztálin kegyeit keresve önként lemondott trianoni zsákmányáról. Kárpátalja ismét gazdát cserélt, a Szovjetunió részévé vált.

Kárpátalja különösen gazdag nemzetiségi összetételt mutat, ezért a szovjet hatalom bukása utáni jövő tisztességes előkészítése érdekében 1989-ben népszámlálást tartottak. Ez kimutatta, hogy a Kárpátalján élő lakosság több tucat (!) nemzetiségből tevődik össze. Ezek körében 977 ezer ukrán-ruszin, 156 ezer magyar, 49 ezer orosz, 29 ezer román és moldovai, 12 ezer cigány, 7 ezer szlovák, 4 ezer zsidó, közel négyezer német, kétezer fehérorosz, 690 lengyel, 510 cseh és még további több ezer észt, lett, litván, grúz, örmény tatár és egyéb más nemzetiség volt. Száz évvel Trianon után a magyar még mindig messze a második legnagyobb nemzetrész, ez indokolta az ottani magyar autonóm régió kialakítását.

A rendezésben a moszkvai vezetés mellett több világpolitikai és európai nagyhatalom is közreműködött, arra törekedve, hogy korrekt etnikai megoldásokat teremtsenek, és elkerüljék egy újabb puskaporos hordó kialakítását. Ezzel a céllal 1991. december 1-jén a mai Ukrajnában (az ENSZ emberi jogi megfigyelőinek felügyelete mellett) egyidejűleg három népszavazást is rendeztek. Az első kérdés így szólt: „Akarja-e, hogy Ukrajna kiváljon a Szovjetunióból, és a jövőben önálló, független államként létezzen?”, a második: „Akarja-e, hogy Ukrajnán belül Kárpátalja különleges regionális státust kapjon?”, végül a mi számunkra legfontosabb harmadik: „Akarja-e, hogy Kárpátalján belül Beregszász központtal önálló magyar autonóm terület jöjjön létre?”

A kárpátaljai emberek – és nem csupán a magyarok, hanem az ott élő ruszinok, németek, szlovákok, csehek, lengyelek és a többi etnikum képviselői is – elsöprő többséggel követelték a „kárpátaljai magyar autonóm terület” megteremtését. Ez a népszavazás (a hamis állításokkal ellentétben) nem a határrevízióról szólt, hanem 70 év (!) múltán azt a kárpátaljai autonómiát kívánta megteremteni, amire még Csehszlovákiát az antant kötelezte, és amire annak kormánya saját alkotmányában kötelezettséget vállalt. Ez volt Trianon óta az első és mind ez ideig az egyetlen lehetőség, amely a magyarság számára az immár egy évszázada meglévő fájdalmak enyhítését szolgálta volna. A szovjet elnyomásból frissen szabadult Magyarország demokratikusan megválasztott kormánya azonban elutasította a régóta várt történelmi lehetőséget.

Meggyőződésem szerint nem túlzás kimondani: lényegében hazaárulás történt. Alig öt nappal azután, hogy a győztes népszavazás a Kárpátalja Magyar Autonóm Terület létrehozásának a lehetőségét megteremtette, Antall József miniszterelnök Kijevbe utazott, és aláírta azt a magyar–ukrán alapszerződést, amellyel a „nép akaratát” semmibe véve lemondott Kárpátalja autonómiájáról. Erről az Országgyűlésnek éppúgy nem volt tudomása, mint az anyaországi és határon túli magyar embereknek. Magyarország miniszterelnöke elutasította az összeurópai fejlődés által felkínált lehetőséget, egyúttal voltaképpen kárt okozva az erősödő székely, baszk, katalán és más európai autonómiatörekvésnek. A megvalósult autonóm Kárpátalja nagyszerű hivatkozási alapot biztosított volna mindannyiuknak.

A színfalak mögött aláírt alapszerződést az Antall-kormány csak közel hat hónappal később, 1992. május 29-én merte ratifikálás céljából az Országgyűlés elé terjeszteni. Rossz lelkiismeretét mutatja, hogy ekkor már közel volt a törvénykezési szünet, és a megfáradt honatyák a nyári szabadságra készültek – mégsem sikerült elkerülni a népharagot. A szavazás során botrányos jelenetekre is sor került. Az Országgyűlés levéltári dokumentumainak tanúsága szerint a kormánypárti képviselők közül 25 honatya tagadta meg az alapszerződés megerősítését. A kisgazdák közül tízen, a KDNP frakciójában egyvalaki, a függetlenek köréből hárman utasították el. Csurka István, Torgyán József, Zétényi Zsolt, G. Nagyné Maczó Ágnes, Zacsek Gyula és Iván Géza nemzetellenes hitszegésként, történelmi súlyú hazaárulásként ítélte el Antall József tettét.

De mint említettük, a Fidesz az SZDSZ-szel és az MSZP-vel összefogva egy emberként, szorosan zárkózott fel a „népnemzeti” kormány mögé, amely az alapszerződéssel Kárpátalja valamennyi nemzetének népszavazással kinyilvánított „szent akaratát” (vox populi – vox dei) vette semmibe. Soha nem volt még olyan a magyarság történetében, amikor önként mondott volna le ezeréves területének autonóm jövőjéről. Idézzük fel még egyszer: még Trianon is előírta a kárpátaljai autonóm terület megteremtését.

Antall József azzal indokolt, hogy „azt remélte, ezzel elnyeri új szomszédunk, az 55 milliós atomhatalom baráti jóindulatát”. A remény, a hit és a baráti jóindulat nem politikai fogalmak. A történelmi rövidlátás súlyát akkor érzékeljük igazán, ha beillesztjük az ukrán alapszerződést az akkori európai folyamatokba. 1918-ban Európa kevésbé volt egységes, mint a népvándorlások korában. Majd elérkezett az idő, amikor Versailles, Trianon és Párizs nemzeteket rabigába döntő és nemzeteket feldaraboló döntéseiről kiderült: tarthatatlanok. A helsinki záróokmány még tett egy utolsó kísérletet ismételt megerősítésükre, de bebizonyosodott, hogy mindazon területrabló szerződések, amelyek mögött már nem áll erő, nem egyebek, mint üres papírdarabok.

Kárpátalja autonómiája esetében a magyar fél nem képviselt volna semmiféle területi követelést Ukrajnával szemben. Ugyanakkor ez az időszak a meghurcolt európai nemzetek jogosan követelt – az igazságtalan világháborús diktátumokat semmibe vevő – határrevíziókkal végrehajtott újjászületésének kora. Ekkor nyerték vissza függetlenségüket a balti államok, lett önálló Szlovákia – majd csupán a volt Jugoszlávia területén hét új állam jött létre fokozatosan. Miközben mások visszaszerezték elrabolt területeiket, kormányunk a szuverén ukrán status quóba harmonikusan beilleszthető autonómiáról is lemondott.

A népképviseleti legitimáció teljes hiányát bizonyítja, hogy az ukrán alapszerződést előzetes országgyűlési felhatalmazással sem írhatta volna alá az Antall-kormány. Ismétlem: tekintettel arra, hogy Kárpátalja autonómiáját népszavazás szentesítette, azt kizárólag egy, a magyarság egészének véleményét kikérő további népszavazással lehetett volna felülírni. Hogy nem így történt, az valóban történelmi súlyú gyalázat. Mindazon politikusoké, akik az alapszerződés előkészítésében, aláírásában részt vettek, ratifikációjára igennel szavaztak. Hogy mindez hova vezetett, ezekben a napokban nagyon jól látjuk. Hadd ajánljuk a „bűnösök” figyelmébe a haza bölcse, Deák Ferenc napjainkban is eligazító szavait: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő, ügyesség és szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet önmaga mond le, annak visszaszerzése mindig kétséges.”

A szerző nemzetközi jogász