Az egyházak is támogatták az 1848-as forradalmat

A történelmi egyházak papjaikon keresztül információkat szolgáltattak a forradalom és szabadságharc eseményeiről 1848–1849-ben, amivel a média szerepét töltötték be a korabeli társadalomban, ahol nem volt elég újság, és az emberek jelentős része nem tudott írni-olvasni – mondta a március 15-i ünnep kapcsán Kertész Botond történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa.

A szakember, aki az evangélikus egyház és az 1848–1849-es események kapcsolatáról írta doktori disszertációját, arra hívta fel a figyelmet, hogy a papok a szószékről lelkesítették az embereket a forradalom és a honvédő háború idején. Emellett a hivatalos jogszabályok kihirdetésére kifejezetten kötelezte őket a magyar kormány. Ennek saját hatáskörükben tettek eleget vagy tagadták meg.

A különböző törvények, intézkedések felolvasása azonban végzetessé válhatott a lelkészek számára a szabadságharc leverése után, így a Függetlenségi nyilatkozat kihirdetéséért, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, többeknek várfogság lett a részük felekezetüktől függetlenül.

A szabadságharc mellett a katolikus főpapok 1848 decemberéig egy emberként kiálltak, küldöttségeket menesztettek a bécsi udvarba a császári csapatok Magyarországról való kivonását kérve. A püspöki kar egysége 1849. januárban bomlott meg, egy része meghódolt, másik része vagy passzív ellenállásba vonult, vagy ténylegesen ellenállt, mint például Horváth Mihály csanádi püspök.

A katolikus alsó papság azonban mindvégig kitartott a szabadságharc ügye mellett, sőt követelték, hogy töröljék el a cölibátust, a világiakat vonják be az egyházközségi vagyonkezelésbe és a püspökválasztásba, valamint azt is, hogy az egyházmegyék irányításában részt kaphassanak a plébánosok, a káplánok és a tanítók. Ezekből az elképzelésekből azonban szintén nem lett semmi, nem kis részben azért, mert a püspökök elzárkóztak az efféle követelések elől.

A katolikusok papi szemináriumai és a protestáns papneveldék úgyszintén kiürültek a szabadságharc alatt, mert nemzetőrnek és honvédnek, a káplánok és plébánosok közül sokan pedig tábori lelkésznek álltak. A debreceni református püspök, Szoboszlai Papp István befogadta a magyar politikai vezetést a nagytemplomba, ahol 1849. április 14-én kihirdették a Függetlenségi nyilatkozatot és a Habsburg-ház trónfosztását.

Az evangélikus szlovák papság egy része viszont a szlovák nemzeti felkelés élére állt a magyarokkal szemben, Hurban és Hodzsa lelkészek vezetésével. Nyitra vármegyében 1848 szeptemberében volt ennek a csúcspontja, amelyet a magyar kormány rövidesen levert és statáriumot hirdetett ki velük szemben. Az akkori evangélikus vezetés négy püspöke – akik között három szlovák volt – viszont egyértelműen a magyarok mellett állt, mint ahogy az evangélikus gyülekezetek is.

A világosi fegyverletétel után halálos ítéleteket is kiszabtak, amit többek közt Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkészen végrehajtottak, Horváth Mihály csanádi püspököt pedig, aki a Szemere-kormány vallás- és közoktatási minisztere volt, jelképesen akasztották fel. A szabadságharc leverése érzékenyen érintette az egyháziakat, öt katolikus püspök ellen indult eljárás, amelynek keretében áthelyezésekre, osztrák kolostorokba való internálásokra és lemondatásokra került sor. A protestáns püspökök kinevezését ezentúl császári engedélyhez kötötték, megszüntették a világiak részvételét az egyházkormányzatban.

Az evangélikus püspökök közül mind a négyet eltávolították, közülük három ellen eljárás is indult, melynek során ketten várbörtönbe kerültek. Haubner Máté és Pákh Mihály evangélikus püspökök fejenként mintegy két évet töltöttek fogságban. Mind a négy evangélikus püspök helyére lelkész végzettségű adminisztrátorokat állított az osztrák kormányzat. A református püspökök helyükön maradhattak, az egyházi autonómia megszüntetése azonban a református egyházat is sújtotta, a zsidó hitközségeknek pedig magas hadisarcot kellett fizetnie.

(MTI)