A rendhagyó találkozón derült ki, hogy a három egykori katonából ketten ugyanabban a kaukázusi lágerben raboskodtak. Muzsik András 1942-ben került az orosz hadszíntérre, tábori tüzérként részt vett a doni harcokban, a kevés túlélő közt volt ő is. A szovjet áttörést követően embert próbáló körülmények között, mínusz 40 fokban, legyengülve, élelem nélkül vonultak vissza. Ausztriában esett amerikai fogságba, ahonnan 1945 augusztusában sebesülései miatt hazaengedték, de az orosz zónába érve azonnal letartóztatták, és meg sem álltak vele a romániai Constancáig. A Fekete-tengeren át érkezett hajóval egy büntetőtáborba. A történet ezen részénél felcsillant a tanóra másik előadójának, vitéz Török Pál Miklós tüzér alezredesnek a szeme, kiderült, ő ugyanabban a lágerben raboskodott. Több mint hat évtized után egymás nyakába borult a két rab- és sortárs.
Török Pál Miklós utolsó honvédként hagyta el Hódmezővásárhelyet 1944. október 8-án, még egy utolsó gépfegyversorozatot lőve a Vörös Hadseregre. Háromszor sebesült meg: lábában orosz tüzérségi lövedék darabja, szemében szerb gránátszilánk van, Drezda bombázásakor pedig légnyomást kapott. Elmondta, hogy a bajtársi összetartozás és a hit segítette abban, hogy túlélje a szovjet haláltáborokban eltöltött négy évet. „Oroszország a lehetetlen történetek hazája” – jelentette ki. Volt, hogy egy hónapig egyáltalán nem kaptak ételt, de a kolhoz fagyos földjén minden nap találtak be nem takarított burgonyát, amiből krumplipürét készíthettek. Így szinte jobban éltek, mint az őreik és az a parancsnok, aki éhhalálra ítélte őket.
Elmondta azt is, hogy a kommunizmus és a Vörös Hadsereg bűneit már első bevetésén, 1944 októberében, Földeák visszafoglalásakor megtapasztalta: a falu egyik házában egy 75 éves öregasszonyt találtak, akit kukoricacsutkával becstelenítettek meg és kínoztak halálra a „felszabadító katonák”. Elmondta, fontosnak tartja bemutatni ezeket a történeteket, mert 4 évtizeden keresztül mint ludovikás tisztnek megbélyegzett emberként kellett élnie, őt és bajtársait pedig fasisztának nevezték a történelemkönyvekben. A közvélemény is elítélte háborús szerepvállalását, pedig csak hazafias kötelességének tett eleget.
Juhász Imrét leventeként sorozták be '44 őszén, de Komáromnál megszökött. A hadifogsággal szerencséje volt, mert az amerikaiak által ellenőrzött táborban bőven kaptak enni, és elviselhetőek voltak a körülmények. Élete további részében viszont megszenvedte a magyar politikai rendőrség, az ÁVH „vendégszeretetét”. A Fehér Gárda ellenállási mozgalomban történt részvétele miatt 1950-ben letartóztatták, majd internálták. Tizenhét napon át kínozták az Államvédelmi Hatóság szegedi kínzókamrájában, a Tisza Szálló pincéjében. Családjához 4 év múlva, 1954-ben térhetett haza.
Az Emlékpont munkatársai a Hősi Emlékművek Ápolásáért Alapítvánnyal és a Volt Leventék és Hadifoglyok Baráti Körével szervezi azt a történelmi vetélkedőt, amelynek keretében a három volt hadifogollyal találkozhattak a fiatalok.
Halmas Péter
