Biszku és Apró, a forradalmárok üldözői

Mind Apró Antal, mind Biszku Béla a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagjai voltak 1956. november 7-től egészen az MSZMP XII. kongresszusáig, 1980 március 27-ig. A forradalom vérbe fojtásának napjaiban újjászerveződő állampárt döntéseinek meghozatalában a Központi Bizottság mellett a Politikai Bizottság játszott kulcsszerepet.

A Politikai Bizottság történetében a 1956 novemberétől 1957 februárjáig tartó legelső időszakban olyan döntéseket kellett meghozni, melyekbe beletartoztak az ország ellen intézett szovjet katonai támadással, 1956 november 4-ével kezdődő, a legutolsó fegyveres csoportok decemberi felszámolásáig tartó időszak, melyet történészek háborúként definiáltak. Az ebben az időszakban a polgári lakossággal szemben elkövetett bűncselekmények háborús bűncselekménynek számítanak. A mintegy 300 ártatlan magyar ember meggyilkolását jelentő halálos ítéletek meghozatalának időszakában Apró Antal 1958. január végétől 1961 szeptemberéig a Minisztertanács első elnökhelyettese volt. Biszku Béla belügyminiszterként (1957. május 9.–1961. szeptember 13.) közvetlenül irányította a forradalom utáni „megtorlást”, avagy a gyakorlatilag véletlenszerűen kiválasztott, több száz munkás és diák felakasztását, a több tízezres internálásokat és kitelepítéseket.

A Kádár-rezsim időszakának gazdasági döntéshozatalaiban szintén meghatározó szerepet játszott e két politikus. Apró Antal, aki 1961-ben a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságát vezette, látta el magyar részről az országot a mai napig súlyos energiafüggőségben tartó „Barátság I.” kőolajvezeték megépítésének szerződését.

Biszku Béla volt a kulcsembere a 60-as, 70-es évek fordulóján bekövetkezett kezdetleges, a gazdaság működését modernizálni próbáló reformfolyamatok megfékezésének. Valóságos neo-sztálinista puccsot hajtottak végre hazánkban: 1974-ben már annyira megerősödött az MSZMP úgynevezett munkásellenzéke (vezetőik: Komócsin Zoltán, Biszku Béla, és Pulai Árpád), hogy kiszorította a párt vezetéséből a reformok kulcsfiguráit, köztük Nyers Rezsőt és Fehér Lajost. 1975-ben lemondatták az 1967 óta a miniszterelnöki székben ülő Fock Jenőt, helyette pedig megválasztották Lázár Györgyöt. A vállalatok addigi vezetőit leváltották, helyettük „politikailag megbízható” embereket ültettek az igazgatói székekbe, akiknél nem számított, ha nem volt szakképzettségük az adott területen. Visszatért tehát a közvetlen miniszteri irányítás, a szabadáras termékek körének bővítését pedig leállították. Felemelték a fizikai dolgozók bérét, az árakat pedig igyekeztek visszafogni. Megkezdték a magángazdálkodás felszámolását is, a cél ismét az „egységes kommunista köztulajdon” megteremtése lett.

Az árak mesterséges leszorítása és a bérek fedezet nélküli emelése éppen az 1973-as olajválsággal párhuzamosan ment végbe Magyarországon; ez a korlátolt és sarlatán gazdaságpolitika idézte elő azt a gyakorlatilag teljes gazdasági csődhelyzetet, melynek elkerülése végett a magyar állam egyre tetemesebb nemzetközi kölcsönöket felvételét kezdte meg az 1970-es évek végétől.

Biszkut fanatikus keményvonalassága miatt a 70-es évek derekára szintén félreállították, míg Apró később is meghatározó pozíciókat foglalt el.

(Wikipédia, MNO)