Biszku és Apró, a forradalmárok üldözői

Mind Apró Antal, mind Biszku Béla a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagjai voltak 1956. november 7-től egészen az MSZMP XII. kongresszusáig, 1980 március 27-ig. A forradalom vérbe fojtásának napjaiban újjászerveződő állampárt döntéseinek meghozatalában a Központi Bizottság mellett a Politikai Bizottság játszott kulcsszerepet.

A két kommunista politikus egyaránt tevőleges szerepet játszott a magyar szabadságharc elleni fegyveres küzdelemben és Kiszely István történész által terrorszervezetként definiált ÁVH erői által a forradalmárok ellen folytatott utóvédharcokban. Biszku a forradalom első napjaiban fegyveres csoportot alakított a XIII. kerületi pártbizottság tagjaiból, akikkel fegyveres harcot folytattak a szabadságukért fölkelt a magyar munkások, diákok ellen.

Némi kilengéssel, de Apró forradalom alatti és utáni szerepe is ezt az útvonalat követi: Aprót 1956. október 23-án éjszaka az MDP KV Katonai Bizottság tagjává választották. Másnap egy belső utasításban „fasiszta csőcseléknek” nevezte a forradalomban résztvevőket és parancsot adott az állami fegyveres erőknek, hogy a civilek közé lőjenek. Az általa kiadott sortűzparancs adta meg a jelet a későbbi, törvénytelen tömeggyilkosságokra is.

Október 27-étől Nagy Imre nemzeti kormányában találjuk meg: a Minisztertanács elnökhelyettese és építésügyi miniszter. Október 28-án bekerült a párt irányítására létrehozott elnökségbe. Egy váratlan kiugrásssal ezután november 2-án a tököli szovjet parancsnokságra megy. A fővárosból az oroszok segítségével Szolnokra távozik. November 4-étől már a forradalmat vérbe fojtó, illegitim „Kádár-kormányban” az iparügyek felelőse.

Apró Antal Biszkuval együtt kulcsfigurája a nemzetközi közösség által el nem ismert rémuralom újabb struktúráinak: 1956. november 7-étől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Intézőbizottságának (IIB) tagja, decembertől a Gazdasági Bizottság vezetője. 1957-ben az országot irányító szűk csoport, a Minisztertanács elnökhelyettese. „Érdemeiért” az 1956-os forradalom után kinevezték a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnökének is.

A szovjet katonai invázió után Biszku Béla is magas szinten vállalt felelősséget a felkelők elleni fegyveres harc és a tömeges kivégzések által fémjelzett időszak törvénytelen kormányában: ő töltötte be a az MSZMP Budapesti Politikai Pártbizottságának első titkári posztját.

A Politikai Bizottság történetében a 1956 novemberétől 1957 februárjáig tartó legelső időszakban olyan döntéseket kellett meghozni, melyekbe beletartoztak az ország ellen intézett szovjet katonai támadással, 1956 november 4-ével kezdődő, a legutolsó fegyveres csoportok decemberi felszámolásáig tartó időszak, melyet történészek háborúként definiáltak. Az ebben az időszakban a polgári lakossággal szemben elkövetett bűncselekmények háborús bűncselekménynek számítanak. A mintegy 300 ártatlan magyar ember meggyilkolását jelentő halálos ítéletek meghozatalának időszakában Apró Antal 1958. január végétől 1961 szeptemberéig a Minisztertanács első elnökhelyettese volt. Biszku Béla belügyminiszterként (1957. május 9.–1961. szeptember 13.) közvetlenül irányította a forradalom utáni „megtorlást”, avagy a gyakorlatilag véletlenszerűen kiválasztott, több száz munkás és diák felakasztását, a több tízezres internálásokat és kitelepítéseket.

A Kádár-rezsim időszakának gazdasági döntéshozatalaiban szintén meghatározó szerepet játszott e két politikus. Apró Antal, aki 1961-ben a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságát vezette, látta el magyar részről az országot a mai napig súlyos energiafüggőségben tartó „Barátság I.” kőolajvezeték megépítésének szerződését.

Biszku Béla volt a kulcsembere a 60-as, 70-es évek fordulóján bekövetkezett kezdetleges, a gazdaság működését modernizálni próbáló reformfolyamatok megfékezésének. Valóságos neo-sztálinista puccsot hajtottak végre hazánkban: 1974-ben már annyira megerősödött az MSZMP úgynevezett munkásellenzéke (vezetőik: Komócsin Zoltán, Biszku Béla, és Pulai Árpád), hogy kiszorította a párt vezetéséből a reformok kulcsfiguráit, köztük Nyers Rezsőt és Fehér Lajost. 1975-ben lemondatták az 1967 óta a miniszterelnöki székben ülő Fock Jenőt, helyette pedig megválasztották Lázár Györgyöt. A vállalatok addigi vezetőit leváltották, helyettük „politikailag megbízható” embereket ültettek az igazgatói székekbe, akiknél nem számított, ha nem volt szakképzettségük az adott területen. Visszatért tehát a közvetlen miniszteri irányítás, a szabadáras termékek körének bővítését pedig leállították. Felemelték a fizikai dolgozók bérét, az árakat pedig igyekeztek visszafogni. Megkezdték a magángazdálkodás felszámolását is, a cél ismét az „egységes kommunista köztulajdon” megteremtése lett.

Az árak mesterséges leszorítása és a bérek fedezet nélküli emelése éppen az 1973-as olajválsággal párhuzamosan ment végbe Magyarországon; ez a korlátolt és sarlatán gazdaságpolitika idézte elő azt a gyakorlatilag teljes gazdasági csődhelyzetet, melynek elkerülése végett a magyar állam egyre tetemesebb nemzetközi kölcsönöket felvételét kezdte meg az 1970-es évek végétől.

Biszkut fanatikus keményvonalassága miatt a 70-es évek derekára szintén félreállították, míg Apró később is meghatározó pozíciókat foglalt el.

(Wikipédia, MNO)