Nem akarta letenni a tollat – Illés Sándor halálára

Legutoljára életének egy nagyon boldog és sikeres pillanatában találkoztunk. Akkor, amikor a Magyar Írószövetség klubjában vette át Illés Sándor – a Kárpát-medencei magyar élet enciklopédikus tudású írója, a karcolat, a tárca, kiváltképpen a riport kis- és nagymestere, lapunk, a Magyar Nemzet doyenje – a Mikszáth Kálmán-díjat Fábián Gyula írótól.

Időskorában is tele volt tervekkel és energiával, nem akarta letenni a tollat, pedig ötvenkötetnyi életművével, költői-irodalmi riportjaival elérte azt, amit kevesen közülünk, hogy ő tényleg megírta azt, ami számára e világon elrendeltetett. Ám Sanyi bácsi számára az olvasó szent volt, s tudta, hogy a szombati magazint nagyon sokan azért nyitják ki, hogy elolvassák Karcolatait, olykor szülőhazájáról, a lenyűgöző délvidéki tájról vagy a lakásához közeli parkban csivitelő fecskékről. Kis- és nagyprózai írásaiban, de még fiatalkori verseiben is ott feszült a nagy történelem és a kis hétköznapok történéseinek minden íze, színe, árnyalata.

A második világháborús apokalipszis végnapjaiban bátorsága miatt kellett menekülnie a szerb partizánok elől Temerinből, ugyanis vezércikkben ünnepelte a magyar csapatok bevonulását Délvidékre. Az 1956-os forradalom után is sokáig volt osztályrésze a mellőzés, ám ő mindig hűséges maradt a Magyar Nemzethez és annak olvasóihoz.

Az utóbbi időben, kivált feleségének halála után elmaradtak a cikkei, s bár tudtuk, hogy beteg volt, mégis megrázott a hír mindőnket: Illés Sándor író, újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa visszatért Isten birodalmába. Gyászunkat enyhíti, hogy Sándor bácsi, mesterünk, példaképünk, atyai barátunk már életében a halhatatlanok lovagrendjének tagja volt.