Mindenekelőtt tisztázzuk: nem küldött ki senki, nem rendelte meg egyetlen szerkesztőség sem a riportot. Nem voltam a Magyar Nemzet munkatársa, nyomda előtti lektorálást, korrektúrázást végeztem egy másik lapnál, s közben engedve a belső késztetésnek, hogy írjak, ide-oda járkáltam az összeomló kommunista rezsimek romjai között, s lelkesen hoztam, írtam anyagaimat, melyeket vagy hatféle különböző lap közölt. (Élveztem, hogy végre írhatok, a politikai rendőrség nyomozója ugyanis személyesen garantálta számomra 1981. október 23-án – mikor 17 évesen behurcoltak a Budapesti Rendőr-főkapitányságra egyszemélyes, 1956-os, a Bem-szobornál tartott megemlékezésem miatt –, hogy belőlem ebben az országban nem lesz újságíró.)
Határon túli nemzettársainkkal már régóta tartottam a kapcsolatot. 1976 óta járogattam ki, először szülői kísérettel, majd néhány éven belül, nagykamaszként már önállóan Erdélybe. Számos barátság fűzött az elszakított területekhez. Riportot írtam a forradalom napjairól, s márciusban visszatértem, hogy körülnézzek kissé. Sepsiszentgyörgyön agyba-főbe vertek egy magyartanárt – a Ceausescu-rezsim bukása utáni rövid, a szebb közös jövőbe vetett reménykedés időszaka után beindult a magyarellenes kilengések sorozata. A városban időzve ért a hír, hogy mi folyik Marosvásárhelyen, ahová az első nap véres pogromjának estéjén indultam el vonattal Sepsiszentgyörgyről.
Nem sokon múlott, hogy autóval induljak útnak: a sepsiszentgyörgyi RMDSZ vezetősége komolyan tanakodott, mit kezdjen a sorra jelentkező, Marosvásárhelyre indulni készülő magyarokkal, akiknek autói egyre-másra érkeztek a helyi székház elé. Konvojba fejlődve szerettek volna elindulni a „székely fővárosba”, hogy segítsenek testvéreiknek. A magyar szervezet vezetése viszont arra jutott, hogy nem volna értelme a feszültség eszkalálódásának – tartottak attól, hogy polgárháborús helyzet alakul ki, melyben egyértelműen csak a magyarság húzhatja a rövidebbet.
Jos cu, Judea!
Nyári meleg volt, a vasút több mint ötórás, átszállásos mizéria után hajnalban juttatott el a városba. A városban később azt hallottam: valamivel a megérkezésem után a vasúti közlekedést is leállították. A pogrom másnapján teljes zárlatot rendeltek el a város körül, valószínűleg azért, hogy a magyarok ne kaphassanak külső segítséget.
Változott-e ez azóta, vagy sem, de akkor még hazaérkezett az ember, ha magyarlakta településre ért Erdélyben. A fiatal pár, akikhez szentgyörgyi ismerőseim ajánlásával állítottam be, kissé ütődöttnek nézett: hogy lehet valaki olyan balga, hogy befelé jön egy városba, melyből minden épeszű ember menekül? Ők persze nem mentek sehová, rövidesen le is vittek a Kultúrpalota előtti térre, ahol láthattam, hogyan érkezik be a magyar tüntetők sokasága. Román zászlóval vonultak, hogy kifejezzék: nem az országtól való elszakadás, pusztán háborítatlan helyben maradásuk a cél. Jelszavaikat hol magyarul, hol románul skandálták, hogy a velük részben rokonszenvező helyi román lakosság értse, mit akarnak.
Jos cu, Judea! – rengett a levegő a város katonai parancsnokának lemondását követelve. Illetve magyarul: gyilkosok, gyilkosok! – az ártatlanul megölt és megnyomorított magyarok miatt tiltakoztak így. A városban tájékozódva láttam a kiégett RMDSZ-székházat, ismerőseimmel megnéztük a patikát is, ahová csak annyi kerülhetett ki a „Gyógyszertár” feliratból, hogy „Gy”. Több nem. Eddig tart a Franciaország és az atlanti közösség által a mai napig elvakult, elfogult egyoldalúsággal, tettetett „semlegességgel” és mímelt tájékozatlansággal támogatott román (és kisantant) „tolerancia”. Egy Gy betűig. E Gy betű miatt ma már érezhetően, 10 százalékkal csökkent a város magyar lakossága, kisebbségbe kerültek a megfélemlítés miatti elvándorlás folytán véreink az egyik legszebb magyar városban.
Jellemző, hogy a hazai köztudatba azóta sem ivódott be eléggé a tény: Marosvásárhely nemcsak a vereség, de a győzelem városa is, hiszen a magyarság hihetetlen ereje és kemény kitartása legyőzte a véreinket kiirtással fenyegető veszélyt. Ha ott és akkor meghátrál a magyar, biztos, hogy Erdély-szerte megkezdődik a kiirtásunk. S amit a nemzettársait szűkkeblűen elutasító, lerománozó korlátolt anyaországiak többnyire nem értenek: röviddel utánuk, de előbb-utóbb mindenképpen mi következhetünk.
A mintegy 30 fokos hőségben elképesztő méretű, több tízezres magyar tömeg gyűlt össze, melyet fügefalevélként, jelképes sorocskával választott el egy vékony sorfalnyi rendőrkordon a gyülekező román ellentüntetőktől. A magyarok kiirtására kiagyalt terv egyszerűnek tűnt. A hadsereg körbevette a várost, csak a déli órák után autóbuszaikkal egyre-másra megjelenő, felfegyverzett hodáki román parasztok konvojait engedték be. Később néhány tank is megjelent, jelképesen beállva a két csoport közé. Jómagam közben útlevelemet felmutatva bebocsáttatást nyertem a megyeháza erkélyére, egy fényképezőgép is került, azt kattogtattam az erkélyről. Összeismerkedtem egy helyi fotóssal, aki megígérte, hogy otthoni laborjában előhívja a képeket.
A roham
A hodákiak váratlanul, iszonyatos erővel támadtak rá a fegyvertelen magyarokra. Láttam azt is, amint a park padjait szétaprítva rendeznek ellentámadást a mieink. Kezdetét vette a félnapos küzdelem.
Estefelé volt egy olyan fél óra, mikor egy férfi feljött a románok által ostromolt kaputól, és mindenkit felszólított: jöjjünk le, mert rövidesen betörik a bejáratot, és mindenkire szükség lesz. Én magyar állampolgár vagyok – vetettem közbe –, nem biztos hogy verekednem kéne. Akkor itt, az erkélyen fognak téged megölni – hangzott a válasz.
A különös az, hogy jött egy pillanat, körülbelül amikor harmadszor verték vissza a kapu elől az ostromlókat. Addig sem érdekelt különösebben a saját sorsom, hiszen a történések kötöttek le, ám egyik másodpercről a másikra azt éreztem, hogy nincs mitől félni többé. Készen álltam bármire.
Az éjszaka túlélésében segítségünkre volt a pap is, aki kiállt a kavargó tömeg fölött az erkélyre, s azt mondta: „Isten kezében vagyunk”.
Csak a sebesültek, a nők és a gyermekek távoztak azzal a busszal, amelyik az este folyamán egy rést kihasználva egy pillanatra beállhatott az épület elé. Közöttük lehetett az a kislány, akit a térről hoztak be és leültettek – halálos fehérsége szinte vakított, nem tudott megszólalni. Valószínűleg sokkot kapott. S remélem, az élve elszállított sebesültek között volt az a felhasított testű, vérben fekvő magyar parasztember is, akit a téren láttam összerogyni: a várbeli Dózsa-szobor férfialakjára emlékeztetett. Fehér ingét, hófehér bajszát, fehér haját elborította a vér.
Ne féljetek, magyarok!
A mellénk állt, komoly segítséget jelentő magyar cigányok hangos, ütemes kiáltásokkal érkeztek: „Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!” A nyárádi magyar parasztok viszont a késő esti órákban halálos csendben jelentek meg, látomásként, s villámgyorsan nyomultak előre, mint kés a vajban siklottak át a románok csatárláncain. Biztos kézzel, némán dolgoztak, a leitatott csőcselék a puszta látványuktól menekülni kezdett.
Nem tudja, nem akarja tudni a defetista, csak vereségeinket hangsúlyozó, hamis történelemoktatáson felnőtt, a magyart magyarellenes tankönyvekből biflázó, kontraszelektált pedagógusoktól tartást és magyarságot el nem sajátító, a magyarságtudatot nacionalizmusnak beállító sajtón szocializálódott hazai közvélemény, hogy ott, akkor a magyarság csatát nyert.
A hadsereg számításai csődöt mondtak: a vásárhelyi főtérre csak egy töredéke juthatott el a felbujtott románságnak, akiknek buszait útakadályokkal, boronákkal állította meg a magyar falvak lakossága szerte a város körül. A hadsereg által lezárt utakat kijátszva pedig be tudtak jutni a városba a magyar parasztok felmentő seregei, akiket Márkus István vezetett, egy világháborút is végigharcolt, vitéz öreg székely.
Vannak éjszakák, amelyekért érdemes megszületni. Ilyen volt március 20-nak éjjele Marosvásárhelyen. Zengett a Kék nefelejcs, szép nefelejcs – egy szép, Erdélyben népszerű magyar dal, melyet valószínűleg soha nem fog befogadni a show-műsorok alulképzett percemberkéinek színvonaltalan produkcióit „dal”-ként memorizáló hazai közízlés.
Tüzek égtek körben, s bent, a megyeházán sorra hallgatták ki az elfogott támadókat. Egy román fiatalember is a magyarok közé állt, nekem azt nyilatkozta: felháborítja a leitatott csőcselék randalírozása a városában. Nem értette, miért ne lehetne bármit is kiírni magyarul.
Talán egy ilyen éjszaka, lobogó tüzekkel és a legyőzött ellenséggel, ez kellett volna a valós magyarországi rendszerváltáshoz.
A városháza padjain vetettem vackot magamnak, a nyüzsgő tanácsteremben. Hullafáradt voltam. Mikor hajnali hatkor fölkeltettek, már csak én voltam ott s egy helybeli, aki riadtan ébresztgetett. A lépcsőkön, ahogy botorkáltam lefelé, ötös sorokban, szuronyos puskákkal trappoltak fölfelé a rohamsisakos katonák. Ügyet sem vetettek ránk, de nem biztos, hogy örvendtek volna nekem, ha megtalálnak az üres tanácsteremben, zsebemben magyar útlevéllel.
Tank jobbról
Képes vagyok állva aludni, ha nagyon elfáradtam. E képességemnek köszönhető, hogy ketten ráncigáltak el egy menetrendszerűen közlekedő tank elől.
A főtéren négyszög alakban katonai kordon és tankok sokasága vett körül minket. Időnként egy-egy járőr ment végig, igazoltatták és elhurcolták a négyszögön belül állók némelyikét. Úgy láttam, jobb, ha távozom. Simán kisétáltam, nem figyelt rám senki. A fotóst, aki a film előhívását vállalta, nem találtam otthon, és mennem kellett, találtak az ismerősök egy taxist, aki vállalta, hogy elvisz a közeli Segesvárra. Jellemző a március 21-én kialakult helyzetre, ami a lépcsőházban játszódott le, a taxis lakása előtt. Fiatalok egy csoportja ült a lépcsőfordulóban. Mikor csöngettem, románul kérdeztek tőlem valamit. Mondtam nekik, hogy fiúk, kár a gőzért, én a ti nyelveteken nem sokat tudok. Erre megkönnyebbülten elmondták, hogy magyarok, akik a bosszúálló román csoportok elől rejtőztek ide, s azt hitték rólam, felderítőként jövök az épületbe. Az is megtörtént, hogy egy román atyafi szaladt nekem, s dühödten ráncigálni kezdett egy épület bejáratánál. Pillanatokon belül megjelent a magyar társa is, s mikor kiderült, hogy magyar vagyok, megváltozott a hangulat. Elmondták: együtt állnak őrt, mert a ház magyar és román lakóközössége úgy döntött, ide nem engedik be a magyarellenes hőzöngőket, akik a lakások névtáblája alapján próbálnak a magyar lakosokkal leszámolni. A magyarok tömegesen szerelték le aznap lakásuk ajtajairól a névtáblákat. Nem csoda, hogy később sokan elköltöztek a városból.
Ugye, nem akarod?
A román taxisnak elmagyarázták, hová kell vinnie, nekem pedig azt, hogy ha az útba eső településeken román őrségbe ütközünk, a taxis fog beszélni, én meg bólogassak, hogy „da, da”. És olyankor lehetőleg ne vegyem elő a magyar útlevelem, melynek viszont hasznát veszem a magyar vagy szász falvakban.
Kalandos út volt, nem tudnám megszámolni, hány ellenőrző ponttal. Voltam felesége szüléséhez igyekvő apa, vizsgázó diák, ami csak a taxisnak eszébe jutott.
Több napig kotlottam az anyagon otthon, aztán beállítottam vele a Magyar Nemzet külpolitikai rovatába, Ágoston Vilmoshoz (későbbi rovatvezetőmhöz a Köztársaság című lapnál). Közvetett ismerősöm volt ez a kisebbségi ügyekben jártas, neves erdélyi értelmiségi. Később elmondta: a lapnál napokig ment a csatározás, hogy leközöljék-e vagy sem az írásomat. Kiderült, hogy napilapos tudósító nem volt akkor Marosvásárhelyen. De működtek a pártállami reflexek is. A dolog pikantériája, hogy a cikk végül a szintén erdélyi származású Bodor Pál, avagy Diurnus nyomására jelent meg.
Bántott a hazai közöny. Jellemző talán, hogy a legelső, lakóhelyem szerinti ismerős, akibe hazaérkezésem után reggel a boltban belefutottam s taglalni kezdtem neki, honnan jövök, azt kérdezte: „Ugye, nem akarod elmesélni?”
önkormányzati választás
Több mint ötvenmillió forinttal károsította meg az I. kerületieket V. Naszályi Márta
Böröcz László szerint ez az eset is mutatja, hogy rossz irányba mennek kerületünk dolgai a gyenge városvezetés miatt.
