Mindenekelőtt tisztázzuk: nem küldött ki senki, nem rendelte meg egyetlen szerkesztőség sem a riportot. Nem voltam a Magyar Nemzet munkatársa, nyomda előtti lektorálást, korrektúrázást végeztem egy másik lapnál, s közben engedve a belső késztetésnek, hogy írjak, ide-oda járkáltam az összeomló kommunista rezsimek romjai között, s lelkesen hoztam, írtam anyagaimat, melyeket vagy hatféle különböző lap közölt. (Élveztem, hogy végre írhatok, a politikai rendőrség nyomozója ugyanis személyesen garantálta számomra 1981. október 23-án – mikor 17 évesen behurcoltak a Budapesti Rendőr-főkapitányságra egyszemélyes, 1956-os, a Bem-szobornál tartott megemlékezésem miatt –, hogy belőlem ebben az országban nem lesz újságíró.)
Határon túli nemzettársainkkal már régóta tartottam a kapcsolatot. 1976 óta járogattam ki, először szülői kísérettel, majd néhány éven belül, nagykamaszként már önállóan Erdélybe. Számos barátság fűzött az elszakított területekhez. Riportot írtam a forradalom napjairól, s márciusban visszatértem, hogy körülnézzek kissé. Sepsiszentgyörgyön agyba-főbe vertek egy magyartanárt – a Ceausescu-rezsim bukása utáni rövid, a szebb közös jövőbe vetett reménykedés időszaka után beindult a magyarellenes kilengések sorozata. A városban időzve ért a hír, hogy mi folyik Marosvásárhelyen, ahová az első nap véres pogromjának estéjén indultam el vonattal Sepsiszentgyörgyről.
Nem sokon múlott, hogy autóval induljak útnak: a sepsiszentgyörgyi RMDSZ vezetősége komolyan tanakodott, mit kezdjen a sorra jelentkező, Marosvásárhelyre indulni készülő magyarokkal, akiknek autói egyre-másra érkeztek a helyi székház elé. Konvojba fejlődve szerettek volna elindulni a „székely fővárosba”, hogy segítsenek testvéreiknek. A magyar szervezet vezetése viszont arra jutott, hogy nem volna értelme a feszültség eszkalálódásának – tartottak attól, hogy polgárháborús helyzet alakul ki, melyben egyértelműen csak a magyarság húzhatja a rövidebbet.
Jos cu, Judea!
Nyári meleg volt, a vasút több mint ötórás, átszállásos mizéria után hajnalban juttatott el a városba. A városban később azt hallottam: valamivel a megérkezésem után a vasúti közlekedést is leállították. A pogrom másnapján teljes zárlatot rendeltek el a város körül, valószínűleg azért, hogy a magyarok ne kaphassanak külső segítséget.
Változott-e ez azóta, vagy sem, de akkor még hazaérkezett az ember, ha magyarlakta településre ért Erdélyben. A fiatal pár, akikhez szentgyörgyi ismerőseim ajánlásával állítottam be, kissé ütődöttnek nézett: hogy lehet valaki olyan balga, hogy befelé jön egy városba, melyből minden épeszű ember menekül? Ők persze nem mentek sehová, rövidesen le is vittek a Kultúrpalota előtti térre, ahol láthattam, hogyan érkezik be a magyar tüntetők sokasága. Román zászlóval vonultak, hogy kifejezzék: nem az országtól való elszakadás, pusztán háborítatlan helyben maradásuk a cél. Jelszavaikat hol magyarul, hol románul skandálták, hogy a velük részben rokonszenvező helyi román lakosság értse, mit akarnak.
Jos cu, Judea! – rengett a levegő a város katonai parancsnokának lemondását követelve. Illetve magyarul: gyilkosok, gyilkosok! – az ártatlanul megölt és megnyomorított magyarok miatt tiltakoztak így. A városban tájékozódva láttam a kiégett RMDSZ-székházat, ismerőseimmel megnéztük a patikát is, ahová csak annyi kerülhetett ki a „Gyógyszertár” feliratból, hogy „Gy”. Több nem. Eddig tart a Franciaország és az atlanti közösség által a mai napig elvakult, elfogult egyoldalúsággal, tettetett „semlegességgel” és mímelt tájékozatlansággal támogatott román (és kisantant) „tolerancia”. Egy Gy betűig. E Gy betű miatt ma már érezhetően, 10 százalékkal csökkent a város magyar lakossága, kisebbségbe kerültek a megfélemlítés miatti elvándorlás folytán véreink az egyik legszebb magyar városban.
Jellemző, hogy a hazai köztudatba azóta sem ivódott be eléggé a tény: Marosvásárhely nemcsak a vereség, de a győzelem városa is, hiszen a magyarság hihetetlen ereje és kemény kitartása legyőzte a véreinket kiirtással fenyegető veszélyt. Ha ott és akkor meghátrál a magyar, biztos, hogy Erdély-szerte megkezdődik a kiirtásunk. S amit a nemzettársait szűkkeblűen elutasító, lerománozó korlátolt anyaországiak többnyire nem értenek: röviddel utánuk, de előbb-utóbb mindenképpen mi következhetünk.
A mintegy 30 fokos hőségben elképesztő méretű, több tízezres magyar tömeg gyűlt össze, melyet fügefalevélként, jelképes sorocskával választott el egy vékony sorfalnyi rendőrkordon a gyülekező román ellentüntetőktől. A magyarok kiirtására kiagyalt terv egyszerűnek tűnt. A hadsereg körbevette a várost, csak a déli órák után autóbuszaikkal egyre-másra megjelenő, felfegyverzett hodáki román parasztok konvojait engedték be. Később néhány tank is megjelent, jelképesen beállva a két csoport közé. Jómagam közben útlevelemet felmutatva bebocsáttatást nyertem a megyeháza erkélyére, egy fényképezőgép is került, azt kattogtattam az erkélyről. Összeismerkedtem egy helyi fotóssal, aki megígérte, hogy otthoni laborjában előhívja a képeket.
A roham
A hodákiak váratlanul, iszonyatos erővel támadtak rá a fegyvertelen magyarokra. Láttam azt is, amint a park padjait szétaprítva rendeznek ellentámadást a mieink. Kezdetét vette a félnapos küzdelem.
Estefelé volt egy olyan fél óra, mikor egy férfi feljött a románok által ostromolt kaputól, és mindenkit felszólított: jöjjünk le, mert rövidesen betörik a bejáratot, és mindenkire szükség lesz. Én magyar állampolgár vagyok – vetettem közbe –, nem biztos hogy verekednem kéne. Akkor itt, az erkélyen fognak téged megölni – hangzott a válasz.
A különös az, hogy jött egy pillanat, körülbelül amikor harmadszor verték vissza a kapu elől az ostromlókat. Addig sem érdekelt különösebben a saját sorsom, hiszen a történések kötöttek le, ám egyik másodpercről a másikra azt éreztem, hogy nincs mitől félni többé. Készen álltam bármire.
Az éjszaka túlélésében segítségünkre volt a pap is, aki kiállt a kavargó tömeg fölött az erkélyre, s azt mondta: „Isten kezében vagyunk”.
Csak a sebesültek, a nők és a gyermekek távoztak azzal a busszal, amelyik az este folyamán egy rést kihasználva egy pillanatra beállhatott az épület elé. Közöttük lehetett az a kislány, akit a térről hoztak be és leültettek – halálos fehérsége szinte vakított, nem tudott megszólalni. Valószínűleg sokkot kapott. S remélem, az élve elszállított sebesültek között volt az a felhasított testű, vérben fekvő magyar parasztember is, akit a téren láttam összerogyni: a várbeli Dózsa-szobor férfialakjára emlékeztetett. Fehér ingét, hófehér bajszát, fehér haját elborította a vér.
Ne féljetek, magyarok!
A mellénk állt, komoly segítséget jelentő magyar cigányok hangos, ütemes kiáltásokkal érkeztek: „Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!” A nyárádi magyar parasztok viszont a késő esti órákban halálos csendben jelentek meg, látomásként, s villámgyorsan nyomultak előre, mint kés a vajban siklottak át a románok csatárláncain. Biztos kézzel, némán dolgoztak, a leitatott csőcselék a puszta látványuktól menekülni kezdett.
Nem tudja, nem akarja tudni a defetista, csak vereségeinket hangsúlyozó, hamis történelemoktatáson felnőtt, a magyart magyarellenes tankönyvekből biflázó, kontraszelektált pedagógusoktól tartást és magyarságot el nem sajátító, a magyarságtudatot nacionalizmusnak beállító sajtón szocializálódott hazai közvélemény, hogy ott, akkor a magyarság csatát nyert.
A hadsereg számításai csődöt mondtak: a vásárhelyi főtérre csak egy töredéke juthatott el a felbujtott románságnak, akiknek buszait útakadályokkal, boronákkal állította meg a magyar falvak lakossága szerte a város körül. A hadsereg által lezárt utakat kijátszva pedig be tudtak jutni a városba a magyar parasztok felmentő seregei, akiket Márkus István vezetett, egy világháborút is végigharcolt, vitéz öreg székely.
Vannak éjszakák, amelyekért érdemes megszületni. Ilyen volt március 20-nak éjjele Marosvásárhelyen. Zengett a Kék nefelejcs, szép nefelejcs – egy szép, Erdélyben népszerű magyar dal, melyet valószínűleg soha nem fog befogadni a show-műsorok alulképzett percemberkéinek színvonaltalan produkcióit „dal”-ként memorizáló hazai közízlés.
Tüzek égtek körben, s bent, a megyeházán sorra hallgatták ki az elfogott támadókat. Egy román fiatalember is a magyarok közé állt, nekem azt nyilatkozta: felháborítja a leitatott csőcselék randalírozása a városában. Nem értette, miért ne lehetne bármit is kiírni magyarul.
Talán egy ilyen éjszaka, lobogó tüzekkel és a legyőzött ellenséggel, ez kellett volna a valós magyarországi rendszerváltáshoz.
A városháza padjain vetettem vackot magamnak, a nyüzsgő tanácsteremben. Hullafáradt voltam. Mikor hajnali hatkor fölkeltettek, már csak én voltam ott s egy helybeli, aki riadtan ébresztgetett. A lépcsőkön, ahogy botorkáltam lefelé, ötös sorokban, szuronyos puskákkal trappoltak fölfelé a rohamsisakos katonák. Ügyet sem vetettek ránk, de nem biztos, hogy örvendtek volna nekem, ha megtalálnak az üres tanácsteremben, zsebemben magyar útlevéllel.
Tank jobbról
Képes vagyok állva aludni, ha nagyon elfáradtam. E képességemnek köszönhető, hogy ketten ráncigáltak el egy menetrendszerűen közlekedő tank elől.
A főtéren négyszög alakban katonai kordon és tankok sokasága vett körül minket. Időnként egy-egy járőr ment végig, igazoltatták és elhurcolták a négyszögön belül állók némelyikét. Úgy láttam, jobb, ha távozom. Simán kisétáltam, nem figyelt rám senki. A fotóst, aki a film előhívását vállalta, nem találtam otthon, és mennem kellett, találtak az ismerősök egy taxist, aki vállalta, hogy elvisz a közeli Segesvárra. Jellemző a március 21-én kialakult helyzetre, ami a lépcsőházban játszódott le, a taxis lakása előtt. Fiatalok egy csoportja ült a lépcsőfordulóban. Mikor csöngettem, románul kérdeztek tőlem valamit. Mondtam nekik, hogy fiúk, kár a gőzért, én a ti nyelveteken nem sokat tudok. Erre megkönnyebbülten elmondták, hogy magyarok, akik a bosszúálló román csoportok elől rejtőztek ide, s azt hitték rólam, felderítőként jövök az épületbe. Az is megtörtént, hogy egy román atyafi szaladt nekem, s dühödten ráncigálni kezdett egy épület bejáratánál. Pillanatokon belül megjelent a magyar társa is, s mikor kiderült, hogy magyar vagyok, megváltozott a hangulat. Elmondták: együtt állnak őrt, mert a ház magyar és román lakóközössége úgy döntött, ide nem engedik be a magyarellenes hőzöngőket, akik a lakások névtáblája alapján próbálnak a magyar lakosokkal leszámolni. A magyarok tömegesen szerelték le aznap lakásuk ajtajairól a névtáblákat. Nem csoda, hogy később sokan elköltöztek a városból.
Ugye, nem akarod?
A román taxisnak elmagyarázták, hová kell vinnie, nekem pedig azt, hogy ha az útba eső településeken román őrségbe ütközünk, a taxis fog beszélni, én meg bólogassak, hogy „da, da”. És olyankor lehetőleg ne vegyem elő a magyar útlevelem, melynek viszont hasznát veszem a magyar vagy szász falvakban.
Kalandos út volt, nem tudnám megszámolni, hány ellenőrző ponttal. Voltam felesége szüléséhez igyekvő apa, vizsgázó diák, ami csak a taxisnak eszébe jutott.
Több napig kotlottam az anyagon otthon, aztán beállítottam vele a Magyar Nemzet külpolitikai rovatába, Ágoston Vilmoshoz (későbbi rovatvezetőmhöz a Köztársaság című lapnál). Közvetett ismerősöm volt ez a kisebbségi ügyekben jártas, neves erdélyi értelmiségi. Később elmondta: a lapnál napokig ment a csatározás, hogy leközöljék-e vagy sem az írásomat. Kiderült, hogy napilapos tudósító nem volt akkor Marosvásárhelyen. De működtek a pártállami reflexek is. A dolog pikantériája, hogy a cikk végül a szintén erdélyi származású Bodor Pál, avagy Diurnus nyomására jelent meg.
Bántott a hazai közöny. Jellemző talán, hogy a legelső, lakóhelyem szerinti ismerős, akibe hazaérkezésem után reggel a boltban belefutottam s taglalni kezdtem neki, honnan jövök, azt kérdezte: „Ugye, nem akarod elmesélni?”
origo.hu
Életveszélyes lesz a Bakonyba menni
