Minden bizonnyal megnövelte a tragédia kockázatát a privatizációs szerződésekben vállalt környezetvédelmi kötelezettségek, illetve az ellenőrzés elhanyagolása, az illetékes környezetvédelmi hatóság dilettantizmusa vagy kirívó és érthetetlen felelőtlensége.
Az 1767,8 millió forint jegyzett tőkéjű Ajkai Alumíniumipari Kft. privatizációs pályázatára 1997-ben két cég jelentkezett: a norvég Hydro Alumínium és a szlovák ZSNP által alkotott konzorcium, valamint az Inotai Alumínium Kft., amelynek tulajdonosi hátterében a gyümölcsöző politikai kapcsolatokat ápoló Tolnay Lajos cége, a Magyar Alumínium Kft. állt.
Akkor már nyilvánosan hangoztatott politikai akarat volt, hogy az alumíniumipari ágazat állami tulajdonú teljes vertikumát magyar szakmai befektetőknek értékesítik, mondván, nincs rá külföldi jelentkező, illetve ha van is, az csak a piacainkat akarja. (A Székesfehérvári Könnyűfémmű többségi tulajdonát az Antall-kormány idején eladták az amerikai Alcoának.)
Nehéz helyzetben volt az alumíniumipari ágazat a privatizációt eldöntő 1995-ös kormányhatározat megszületése idején: a működőképesség fenntartása, a veszteséges gazdálkodás finanszírozása is milliárdos állami költségvállalást igényelt volna, nem beszélve az évtizedek óta felgyülemlett vörösiszap okozta környezetvédelmi gondok megoldásának kötelezettségéről. Visszaesett a kereslet a kilencvenes évek legelején (1991-1993 között) az alumínium iránt, világpiaci ára történelmi mélyponton volt, fizetésképtelenség miatt összeomlott az orosz piac, ráadásul már akkor látható volt, hogy az irtózatosan energiaigényes alumíniumkohók fűtési költsége (részben az energiaágazat éppen akkor folyó privatizációja okán) ugrásszerűen megdrágul.
Ugyanakkor a Hungalu Rt. 1995. május 15-i közgyűlésére készített privatizációs koncepcióról írt jelentés szerint „1994 közepétől a világpiaci alumíniumárak jelentősen emelkedtek, és 1995 elejétől a timföldtermékek ára is kedvezően elmozdult. Ötévi csökkenés után 1995-ben várhatóan növekedésnek indul az árbevétel még reálértékben is.” Mégis a kedvezőtlen körülmények estek latba nagyobb súllyal, és az állam szabadulni akart a problémás tehertől. Ez kapóra jött két jól körülhatárolható hazai gazdasági csoportnak, hogy potom áron megszerezze szinte a teljes alumíniumágazat tulajdonjogát – a bányászattól a timföldgyártáson és a feldolgozóiparon keresztül egészen a kereskedelemig.
A Gyurcsány Ferenc nevéhez kötődő Altus 1995-ben a Mosonmagyaróvári Timföld- és Műkorundgyár (Motim) Rt.-ben szerzett 45 százalékos részesedést, megvehette a Balassagyarmati Fémipari Kft. 90 százalékát, majd 1996-ban a Bakonyi Bauxitbánya Kft. 18 százalékát, 1997-ben pedig a Hungaluker Kft. 40 százalékát.
A Tolnay Lajos, illetve az inotai kohó volt fejlesztési igazgatója, Petrusz Béla nevével fémjelzett Magyar Alumínium Kft. 1996-ban megszerezte az Inotai Alumínium Kft. 90 százalékát, a Kőbányai Könnyűfémművet (Köbál), 1997-ben az Ajkai Alumíniumipari Kft. 90 százalékos üzletrészét, illetve a Hungaluker 60 százalékos tulajdonjogát.
Figyelemre méltó, hogy a Hungalu privatizációja előtt, 1995 májusában az ipari miniszter felmentette Ernst Ervin elnököt (aki egyébként már május 13-án benyújtotta lemondását), valamint Keresztes Péter vezérigazgatót, és elnöknek Bakonyi Árpádot nevezte ki, vezérigazgatónak pedig Szabó Pált. Utólag pontosan láthatjuk, hogy olyan embereket ültettek a Hungalu élére, akik később, a végrehajtott magánosítási tranzakciók után a privatizált cégeknél bukkantak fel tulajdonosi, cégvezetői, igazgatósági, illetve felügyelőbizottsági pozícióban.
Az 1995-ben elkezdett privatizáció 1997 végére be is fejeződött, 6,2 milliárd forint bevétele származott a Hungalunak az értékesítésből, ezt a pénzt azonban folyamatosan rá is költötték a privatizáció előtt álló cégek fenntartására, illetve feljavítására, valamint két cég – az Aloxid és a mostani ökológiai katasztrófát okozó Magyar Alumíniumipari Zrt.-be beolvadt Ajkai Alumíniumipari Kft. – által át nem vállalt környezetikár-elhárítási feladatokra.
A privatizációs folyamat kezdetekor egyébként a Hungalu Rt.-nél tízmilliárd forintnyi környezetvédelmi kárt mutattak ki.
Három timföldgyár mellett ma is van vörösiszap-tározó, az ajkain kívül a mosonmagyaróvári közelében, amelyet sajtóhírek szerint megfelelő műszaki színvonalú védelemmel látott el a Motim, illetve az almásfüzitői mellett, amely mára kiszikkadt, és a hírek szerint folyamatban van a rekultivációja, monitoringrendszerrel is rendszeresen ellenőrzi a kárelhárítással megbízott környezetvédelmi cég.
Csiha Judit privatizációért felelős tárca nélküli miniszter meglepően optimista, minden kételyt eloszlatni igyekvő jelentést tett le a kormány asztalára 1998 elején a Hungalu privatizációs feladatainak lezárásáról és a folyamatban lévő környezetikár-elhárításról. A végelszámolásra ítélt Hungaluhoz befolyt privatizációs bevétel, illetve a cég még meglévő vagyona a kormány számára készült jelentés szerint „elegendő fedezetet” jelentett 1998 elején „a környezetvédelmi ráfordítások finanszírozására”.
A privatizált cégek – Csiha miniszter asszony szerint – „időarányosan teljesítették az átvállalt környezetvédelmi feladatokat”. A korabeli dokumentum szerint a környezetvédelmi tárca megpróbált akadékoskodni, mert nem derült ki számára a kormányzatnak írt beszámolóból, hogy a Hungalu csoport pontosan milyen intézkedéseket foganatosított a környezeti károk elhárítása érdekében. Ám az akkori híradások szerint egyáltalán nem csapott nagy zajt. A környezeti károk elhárításának ellenőrzése szinte kizárólag a környezetvédelmi hatóságra hárult, amelynek tevékenysége erőteljesen függ a mindenkori politikai hatalomtól. 1997 végén, meglepő módon éppen a Hungalu cégcsoport privatizációja után, szüntették meg – takarékossági okokból – az állami vagyon privatizációjának lebonyolításáért felelős ÁPV Rt.-nél a titkárnővel együtt is csupán négyfős környezetvédelmi igazgatóságot, amelynek egyik legfontosabb feladata lett volna a privatizációs kontraktusokban vállalt környezetvédelmi feladatok teljesítésének ellenőrzése.
A környezetvédelmi minisztérium szigorúságára nem nagyon számított a korabeli szaksajtó, hiszen mint arra a HVG felhívta a figyelmet már akkor, a zöld tárca „közigazgatási államtitkára és az Altus elnök-vezérigazgatója – Szilvásy György és Gyurcsány Ferenc – jó kapcsolatokat ápol egymással”. A szükséges környezetvédelmi intézkedési tervet egyébként maga a Hungalu készíttette el Bakonyi Árpád és Szabó Pál irányításával valamennyi privatizált cégre nézve, amelyet a környezetvédelmi hatóságokkal is egyeztetett.
Csiha Judit Horn-kormánynak készített beszámolója egyebek mellett azt is rögzíti, hogy „az Ajkai Alumíniumipari Kft. esetében érintett VI–X. számú vörösiszaptárlók a társaság tulajdonában maradnak, azok kárelhárítását – az érintett környezetvédelmi hatóság által már jóváhagyott részletes környezetikár-elhárítási tervben foglalt ütemezés és megoldási mód alapján – maga a társaság végzi el a Hungalu Rt. által előre banki zárolt számlára helyezett és mindig csak az elvégzett feladatoknak megfelelő pénzeszközök biztosítása mellett”. Erre a feladatra egyébiránt 500 millió forintot különített el annak idején a Hungalu. Ennek 45 százalékát a tröszt vállalta, 55 százalékát a PHARE-programból biztosították. A miniszteri jelentés szerint a Hungalunál 1998 elején rendelkezésre állt az a pénzösszeg, amely elegendő a szükséges környezetvédelmi feladatok finanszírozásához.
A Tolnay Lajos nevével fémjelzett befektetői csoport egyébként tízmillió forintért vehette meg a csaknem 1,8 milliárd forint jegyzett tőkéjű Ajkai Alumíniumipari Kft.-t, amelynek saját tőkéje a privatizáció idején a cégiratok tanúsága szerint négymilliárd forint volt. A privatizált cég több társaságban is tulajdonos volt, ami azt jelenti, hogy a vevő stafírungként még megkapta a Hungamola Mikronizált Timföldhidrát-termelő Kft.-t. és a Tial Szolgáltató Kft.-t is. E két céget később beolvasztották az anyacégbe, ily módon az Ajkai Alumíniumipari Kft.-nek 4,9 milliárdra duzzadt a saját tőkéje.
Vagyis ezért a cégvagyonért fizettek Tolnayék tízmilliót. A vevő, mint említettük, a korábban Tolnayék által privatizált Inotai Alumínium Kft. volt, amely jelentős vállalásokkal igyekezett kompenzálni a potom vételárat.
Egyebek mellett minimum tíz évig vállalták a vevők az ajkai timföldgyártás folyamatos működtetését.
A környezetikár-elhárítást hárommilliárd forint erejéig vállalták önerőből 2011-ig. Ennek elmaradása esetére nevetséges szankciót írt elő a Hungalu, csupán a vételár tíz százalékát, vagyis egymillió forintot kell büntetésként kifizetnie a cégnek, ha nem teljesíti a hárommilliárdos ráfordítást.
Öt év alatt négymilliárd forint összegű beruházás megvalósítását is vállalták. Ennek elmaradása esetén a meg nem valósított beruházás értékének tíz százalékát kell leróniuk a privatizátoroknak, magyarán: ha ebből semmit sem realizálnak, akkor jól meg lehet büntetni őket maximum 400 millió forintra. A társaság bauxitigényének kielégítése elsősorban a Bakonyi Bauxitbánya Kft.-ből történhet – írták elő a kontraktusban. A máshonnan beszerzett bauxitot a beszerzési érték három százalékával szankcionálja az ÁPV Rt., illetve jogutódja.
Kérdés, ez a pont vajon miként teljesül, tekintve, hogy kifogyóban a magyar bauxit, és a Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi Zrt. (Mal Zrt.) ma már a feldolgozott bauxit egyharmadát importálja – részben saját tulajdonú – külföldi bányákból.
A céget majdhogynem kötelezték a Bakonyi Bauxitbánya Kft. 18,032 százalékos üzletrészének megvásárlására. Az ajkai timföldgyár privatizációs szerződésének megkötése után három napon belül szerződést kellett kötnie az eladó Hungaluval 18 millió forintos vételáron, ellenkező esetben a fizetendő vételár ötven százalékát kötbérként kellett volna megfizetnie. Ám a szinte kényszernek tűnő bányavásárlás sokkal inkább ajándék volt a cégnek.
A társaság vállalta, hogy 1997-ben képződő nyereségét (a hiteltartozások és kamatok elengedése miatt) nem osztja fel, hanem visszaforgatja.
Nagyvonalúan elengedte a Hungalu is a társaság felé fennálló hiteltartozását és ezek járulékait 2,7 milliárd forint értékben, sőt 1,6 milliárd forint banki adósságot is kifizetett a magánkézbe adott cég helyett. A cég vállalta a hatályos kollektív szerződés fenntartását két évig, valamint legalább 900 fő foglalkoztatását.
A PHARE-projekt keretében végrehajtott 500 milliós környezetikár-elhárítás költségeinek önrészét, 225 millió forintot is a Hungalu állta. A privatizációs szerződésben vállalt kötelezettségeket az ÁPV Rt.-nek, illetve jogutódjának, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek kell ellenőriznie.
Ezt minden bizonnyal meg is tette. Büky Dorottya, az ÁPV Rt. egykori kommunikációs igazgatója 2003-ban például kérdésünkre határozottan állította, hogy „az állami vagyonkezelő szervezet az utóbbi években rendszeresen ellenőrizte a privatizációs szerződésben az új tulajdonosok által vállalt kötelezettségeket, és mindent rendben talált”. Az ÁPV Rt.-t akkoriban azért zaklattuk a Hungalu Rt. által levezényelt privatizációval kapcsolatos kérdéseinkkel, mert kiderült, hogy a Medgyessy-kormány idején is ugyanolyan nagyvonalú az ÁPV Rt. Tolnayékkal, mint a Horn-kormány idején volt.
2003 júniusában kiderült ugyanis, hogy a Mal Zrt.-nek elengedtek egy 120 millió forintos tartozást, ami abból eredt, hogy a Mal értékesítette a Kőbányai Könnyűfémmű Kft.-t, amelyet, amint azt korábban említettük, 1996-ban privatizált a Tolnay-féle csoport. A Köbal Kft. is a Hungalu Rt. tulajdonában volt, a privatizáció idején jegyzett tőkéje 898 millió forint, saját tőkéje 1,1 milliárd forint volt. A Köbal Kft. kilencvenszázalékos üzletrész-tulajdonjogát 450 millió forintért vásárolhatta meg a Mal Zrt. A vevő vállalta, hogy tíz évig működteti a társaságot, vállalta a foglalkoztatás fenntartását, azt, hogy – 1996-os árszinten – minimum 1,8 milliárd forint beruházást hajt végre a cégben 2001. december végéig, ezen túlmenően 1,4 milliárd forint költségű környezetikár-elhárítást végez, és törleszti a Hungalu felé fennálló 580 millió forintos tartozását.
A Köbal Kft. 2001. december 31-ig könyvvizsgáló által hitelesített beszámoló szerint a vállalt 1,8 milliárd forinttal szemben 1,196 milliárd forintot fordított termelési célú beruházásra. A privatizációs szerződés erre a helyzetre szankcióként az elmaradt beruházási érték tíz százalékának befizetését írta elő az eladó számára. Mivel a Hungalu időközben megszűnt, jogutódját, az ÁPV Rt.-t illette volna ez a pénz, de az állami vagyonkezelőnek nem hiányzott a 120 millió forint. 2002-ben az ÁPV Rt. igazgatósága úgy döntött, elengedi a tartozást. Deák Péter Ferenc, az ÁPV Rt. vezető jogásza jogi véleményével igyekezett elősegíteni a döntést. E szerint „nincs olyan kizáró feltétel az egész szerződéses rendszerben, ami a szankció érvényesítésének eltekintését mint lehetőséget kétségbe vonná”.
Felettébb tanulságos Tolnay Lajos 2002-ben tett nyilatkozata, amikor azzal indokolta „az évi hatmilliárd forintos forgalmú, fóliagyártó profilú cég”, a Köbal értékesítését, hogy nem jó a világpiaci konjunktúra, az alumínium áresése 25 százalékos volt, sőt az értékesítést és a nyereséges gazdálkodást „tovább nehezítette az erős forint”, hiszen jórészt hazai alapanyagokkal és hazai energiával dolgoznak, az alapanyagimport aránya csupán 12 százalékos. Tolnay tavaly azt állította, hogy az erős forint miatt önmagában is több milliárd forinttal romlo
