A rendszerváltás pillanatában 33 víz- és csatornaszolgáltató vállalat látta el Magyarországot, amely az ország földrajzi adottságainak megfelelő üzemméreteket tett lehetővé. A szolgáltatási díjakat akkoriban hatóságilag határozták meg, a szakmai felügyeletet pedig az Országos Vízügyi Hivatal látta el. A szocializmus hagyatéka volt a szélesre nyílt „közműolló”, ami azt jelentette, hogy míg az olló egyik szárát jelképező ivóvízhálózat kiépítettsége viszonylag magas volt, addig a másik szár, a szennyvízcsatorna-hálózat a fogyasztóknak csak mintegy 30 százalékát érte el (mára az ivóvízellátás 100 százalékos szintje mellett a szennyvízhálózat kiépítettsége meghaladta a 70 százalékos szintet).
Az ágazat életében az 1992-es év hozott döntő változást, amikor – elvi politikai döntés alapján – a vízművagyont, a szolgáltatási kötelezettséget és az ármeghatározás jogát a települési önkormányzatok kezébe adták úgy, hogy nem adtak mellé megfelelő pontosságú szabályozást. Ennek következménye, hogy az azóta eltelt két évtized során a 33 vízmű 400 szolgáltatóvá bomlott szét, ami sem műszaki, sem gazdasági szempontból nem igazolható. A politikai szereplőkre bízott díjmeghatározás pedig azt eredményezte, hogy a díjbevételek általában nem fedezték (és manapság sem fedezik) a tényleges költségeket, ami a szolgáltatási biztonság fokozatos romlásához, a közművek elöregedéséhez vezetett.
A szabad kezet kapott helyi politikai és gazdasági érdekek sok helyen a vízműszolgáltatás privatizációjában öltöttek testet. Néhány önkormányzat az egyszeri privatizációs bevétel érdekében kész volt külföldi szakmai befektetőknek eladni a stratégiai ágazat jelentős részét, mégpedig sokak szerint vitatható privatizációs szerződés keretében. Erre a Demszky Gábor vezette főváros mutatta a leglátványosabb példát a Fővárosi Vízmű és a Fővárosi Csatornázási Művek eladásával. Tanulságos példa, mert a közműcégek irányításában főszerepet kapó francia–német befektetők a privatizálás óta az akkori vételár többszörösét vitték ki az országból úgynevezett menedzsmentdíj címén. E haszonmilliárdokat természetesen a fogyasztók fizetik a díjakban.
Új felvonás nyitánya
A fideszes Bánki Erik által önálló képviselői indítványként most benyújtott törvénytervezet deklarált célja a nemzeti vízkincs és víziközművagyon védelme. A törvénytervezet számos, eddig több törvény részeként, továbbá rendeletekben, de sokszor nem kellő alapossággal vagy rosszul szabályozott kérdést igyekszik megnyugtatóan rendezni. Ezek közül az egyik legfontosabb a szolgáltatási árképzés módjának megváltoztatása. Eddig a tulajdonosi jogait gyakorló több ezer helyi önkormányzat képviselő-testületeinek volt joga és kötelessége a szolgáltatási díjakat meghatározni úgy, hogy nem létezett egységes díjképlet, ami tartalmazta volna a díjakban érvényesíthető költségtényezőket. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a díjak nem az EU által is megkövetelt teljes költségmegtérülés elve szerint lettek meghatározva, hanem gyakran helyi, pillanatnyi politikai megfontolások, esetleg alkuk szerint. Kizárólag az öt regionális állami vízmű esetében volt a szaktárca a díjmegállapító. A jövőben a szolgáltatási díjakra egységes képlet alapján a hamarosan felálló Magyar Energia Hivatal tesz javaslatot, amit a nemzeti fejlesztési miniszter fog minden évben jóváhagyni. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden településen egyforma vízdíj lesz, hiszen a költségek sem egyformák. A díjak továbbra is településenként változnak majd, csak a díjképzés módja lesz átláthatóbb, amit nagyon pozitív fejleménynek tart a szolgáltatók érdekképviselete. Az ágazati szereplők azt remélik, hogy a díjak ezentúl – az EU vízkeretirányelve szerinti teljes megtérülés elvét követve – tartalmazni fogják az amortizációs költségeket is, ami véget vethet a közművek egyre aggasztóbb elöregedésének. Ezeket az ágazati várakozásokat azonban erősen hűti az a körülmény, hogy a kormány ígérvénye szerint a víz- és csatornadíjak jövőre nem növekedhetnek jobban, mint 2,56 százalék, ami pedig nem éri el az infláció mértékét. Mindez az eddigi káros folyamatok folytatódását jelentheti.
Rögös út az egészséges üzemméret felé
A víziközmű-ágazat nagy problémája, hogy a rendszerváltáskori 33 szolgáltató helyett jelenleg mindegy 400 kisebb-nagyobb vízmű látja el a településeket. E cégek háromnegyede egy-két falut ellátó „törpe vízmű”, amelyek jóval az egészséges üzemméret alatt vannak. Létük annak köszönhető, hogy eddig még az sem volt tisztázott, hogy egyáltalán milyen követelményeknek kell megfelelnie egy szolgáltatónak. Emiatt aztán a helyi erők érdekei mentén lényegében osztódással szaporodtak a vízművek, amiben sem a gazdasági, sem a műszaki racionalitás nem volt szempont.
A víziközművekről szóló törvénnyel ennek is vége. A jogszabálytervezet szerint a működési engedélyeket a továbbiakban a szakhatóság fogja kiadni, de csak azoknak, akik a meghatározott paramétereknek megfelelnek. 200 ezer felhasználói egyenérték alatt például nem szolgáltathat senki, ami a cégek összevonására fogja késztetni a tulajdonos önkormányzatokat. Bár továbbra sem ír elő a felügyelet cégösszevonási kötelezettséget, de akkreditációnak való megfelelést igen. A Mavíz, amely maga is régóta hangoztatja a gazdaságos üzemméret fontosságát, az önkéntes cégegyesítés pártján van. Nagy Edit, a szervezet főtitkára szerint nagyságrendnyivel fog csökkenni a vízműszolgáltatók száma, ami ideális esetben idővel valahol 40 körül fog stabilizálódni. (Angliában 8, Romániában 30, Szlovákiában 20, míg Ausztriában 3000 vízműszolgáltató működik. A magas osztrák vízműlétszám a sajátos hegyvidéki körülményekkel függ össze.)
A törvénytervezet rendezni igyekszik a víziközművek mára zűrzavarossá vált tulajdonviszonyait is. Az elmúlt időkben sok helyen üzemeltető magáncégek tulajdonába kerültek olyan vagyontárgyak is, amelyeknek semmi keresnivalójuk magánkézben. Ezek – leegyszerűsítve fogalmazva – békés visszaállamosításáról rendelkezik, amelynek záróakkordjaként legkésőbb 2014 végéig teljes vagyonértékelést is előír a vízművagyonnal kapcsolatban. A tulajdonviszonyok rendezése után egyértelmű lesz az is, hogy milyen ellátási kötelezettsége van az államnak, az önkormányzatnak és a szolgáltatónak, kinek kell terveket készíteni a fejlesztésekkel és a közművagyon üzemeltetésével kapcsolatban.
A volt szocialista országok közül Magyarország kivételével már mindegyik megalkotta a maga víziközműtörvényét. Ez a szolgáltatás speciális szabályozást igényel, hiszen egy olyan természetes monopólium, amelyet bár gazdasági társaságok végeznek, mégsem sorolható a versenyszférához. Működését nem a profittermelés elve vezérli, és befolyásolják ellátási kötelezettségek is, de mégsem olyan, mint egy költségvetési szerv. Furcsa, hogy Magyarország az utolsók közt szabályozza ennek a stratégiai fontosságú szektornak a működését. A két évtizedes törvényalkotói késlekedés oka nem ismert, talán egyszer fény derül rá. Mindenesetre örüljünk annak, ha a vége jó.
origo.hu
Kigyulladt egy raktár Újpesten
