A magyar társadalomnak rengeteg kibeszéletlen, feldolgozatlan múltbél problémája van. Kimutatás ugyan nem készült róla, de biztos vagyok benne: ezeknek a témáknak az apropóján szervezték meg a legtöbb és leghosszabb konferenciákat. Szerdára kettő ilyen is esett, mi a Demokratikus Koalíció és Fapados Alapítvány kerekasztal-beszélgetését választottuk, amelyet az újjáéledő Horthy-kultusz kapcsán tartottak egy belvárosi szálloda konferenciatermében. Jó esély mutatkozott rá, hogy kremlinológiai szempontból ez lesz az érdekesebb esemény, tippünk be is jött: a DK büszkén posztolta weboldalán a közös képet a mesterről és a tanítványról, Gyurcsány Ferencről és Bajnai Gordonról. Az eredeti műsorrend szerint előbbinek kellett volna megnyitnia az előadássorozatot, ez valamiért elmaradt.
Bibóval kezdődött
Így Romsics Ignác történész nyitott: természetesen Bibó István idézésével. Szavai inkább illettek nyomtatásba, ugyanis hiába sorolta fel a magyar nemzet birodalmi aranykora után frusztráltan ácsingózók listáját a turanistáktól kezdve Jászi Oszkárig, ettől a a felolvasástól a köztársaságpárti derékhad jelenlévő különítménye még nem rohamozta meg a XII. kerületi turulszobrot, csak udvariasan tapsolt. Hasonló hatást váltott ki Turbucz Dávid is, aki nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy egy ilyen végsőkig elszánt demokrata közegben árnyalja a kormányzó kultuszát, politikáját, örökségét. Például a történész doktorandusz kijelentette, hogy Horthy nem volt fasiszta, és Magyarország nem az utolsó csatlós volt. Könnyen lehet, hogy ezért a tényszerűségért a panelbeszélgetések szünetében többen lefiatalozták, de igazságtalan lenne, ha nem jegyeznénk fel azt is: a későbbi hozzászólók rendszeresen idéztek friss könyvéből.
Gábor György vallástörténészre hárult tehát az a hálás szerep, hogy a jelenlegi kormány nyakába zsuppolja az újjáéledő Horthy-kultuszt. Na nem csak úgy lármázva, ahogyan azt egy MSZP-potentát teszi, hanem lassan építkezve. Olyan kifejezések használatával, mint transzcendens politikai közösség, marginalizálódott primordiális tényező, kozmikus hatalom, a gonosz rituális megidézése, a történelem instrumentalizálása, szükségszerű szakrális reneszánsz. Egészen el voltam keseredve, mert egy pontig azt hittem, hogy ezt az előadást hazánkban maximum Tamás Gáspár Miklós tudná értelmezni, akarom mondani dekódolni, de ő viszont nem volt a teremben. Aztán jött egy gondolatmenet arról, hogy nálunk a politikai racionalitás vitája szent háborúvá lényegült át, ahol minden eszköz megengedett, sőt szükséges a gonosz legyőzésére. Végül pedig egy Orbán Viktortól származó idézet tette teljessé az élményt a demokraták számára.
Vásárhelyi riadót fújt
Vásárhelyi Márián volt a sor, hogy feltüzeljen minden jelenlévőt, hogy a lopakodó Horthy-kultuszt megállítandó kezdjenek el cselekedni, mert ahogy ő fogalmazott: a demokratikus ellenzék jajveszékelése már nem elég. Szokásához híven beszédét a tudományos megalapozottság síkjára terelte, rengeteg felmérés eredményének ismertetésével. Tudta például, hogy bizonyos számítások szerint nagy valószínűséggel megállapítható, hogy 2010-ben tíz szavazóból hét pozitívan értékelte Horthy szerepét? De aztán ugyanazon a száraz, szenvedélymentes hangon olvasott fel a Fidesz által a Jobbiknak belógatott mézesmadzagról. És innen már nem volt megállás: Antall József is megkapta, hogy mosdatta a kormányzó bűneit, Boross Péter pedig virtigli horthysta lett, a Terror Háza hazug történelemhamisító műhely, de még a baloldal is kapott (Bajnaistul méghozzá!), mert nem értette meg, hogy nem mutathatja gyengeségét siránkozással és a már említett jajveszékeléssel. Spontán, szapora taps.
Debreczeni József közíró és DK-alelnök következett, Horthyt és Károlyit hasonlította össze, előadása kiváltott néhány őszinte felnevetést, de hosszú beszédét sokkal többször kísérte Vörös T. Károly unaloműző aprópénzcsörgetése. Az ebédszünet előtt azonban belehúzott: az Orbán-rezsim szerinte elfogultabb igazságszolgáltatással, kevésbé szabad sajtóval és korlátozottabb parlamentarizmussal operál, mint Horthyé, sőt: a jelenlegi miniszterelnöknek Debreczeni szerint több hatalma van, mint a kormányzónak volt. Az ebédszünet után Karsai László történész sem szolgált sok újdonsággal: tulajdonképpen bevallotta, hogy saját magától idéz, korábbi munkái, cikkei alapján állította, hogy az ellentengernagy nem érdemel szobrot.
Munkásmozgalmi nyelvemlék
Ripp Zoltánra maradt, hogy ledorgálja a baloldalt, ami – figyelem, kremlinológia ismét: „már nem egyenlő az MSZP-vel” – amiért még mindig túl megengedő az elmiépesedett, arcátlan Fidesszel, amellyel szemben egy arctalan MSZP áll – mondta. Ami Gábor György nyelvében a transzcendens dimenzió, az Rippnél a munkásmozgalmi nyelvemlék, ennek megfelelően ne csodálkozzunk az olyan kifejezéseken, mint agitatív álláspont, lopakodó hétköznapi fasizmus, a rezsimet rendies alapon kiszolgáló hivatalnokok, vallási fundamentalizmus, puccskísérlet.
Felteszem, csak azért nem kezdtek rögtön barikádépítkezésbe a jelenlévők, mert Kerék-Bárczy Szabolcs a keresztényi tanítás egyetemességéről beszélt Ripp után. Nem tudom, miképpen passzol ez össze azzal, hogy a magántulajdon szentségét és az emberi méltóságot tűzzel-vassal is megvédik, az viszont megvan, hogy pontosan hol, mikor és kitől hallottam először azt a nem túl eredeti gondolatot, miszerint a Fidesz és a Jobbik tulajdonképpen kulturális koalícióban van. Igen, pontosan: Kerék-Bárczy főnökétől.
Csepeli György szociológus arra vállalkozott, hogy Horthy szenvedő szerkezetű igehasználatából levezesse a kormányzó fatalista mivoltát, Vitányi Iván pedig szokásához híven a modernitásról és a szabadság kis köreiről kiabálva próbálta kiterelni Magyarországot a 150 éves feudalista pocsolyából és a centrális erőtérből. Nem tudom, sikerült-e, mert a vitát már nem vártam meg, de biztos demokratikusra sikerült.
