– Hogyan kezdte a pályáját?
– Három évtizede, vagyis 1981. július elseje óta vagyok ítélőbíró. Azóta semmi mással nem foglalkozom, mint büntetőítélkezéssel. Szegeden kezdtem. Tíz és fél évig voltam elsőfokú bíró, a legkisebb bűncselekményektől a legsúlyosabb életelleni bűntettekig minden ügykategóriával foglalkoztam. 1991-ben kerültem a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiumába, a következő évben a büntetőkollégium bírája lettem. 2000-ben tanácselnöki tisztségre pályáztam, sikerrel, majd 2002-től mostanáig a legfőbb bírói fórum büntetőbíráit magába foglaló büntetőkollégium vezetőjeként dolgoztam.
– Időközben kutató-elemző munkát is végzett.
– Valóban. Tagja voltam annak a jogász-történész bizottságnak, amelyet 1989-ben, Kulcsár Kálmán minisztersége idején a korábbi évtizedek koncepciós pereinek vizsgálatára hoztak létre. Másfél év alatt több ezer ügyet néztünk át. Először is az 1945 és az 1963 közötti időszakot elemeztük. Megismertük a hálózati munka természetét, a nyomozások idején elkövetett törvénytelenségeket, s a bírói szakaszban a jogszabályok semmibevételét. Számos ügyben tetten érhető volt a politikai koncepciók bármi áron történő igazolásának szándéka. Tanulságos időszaka volt ez a pályafutásomnak. A kutatómunka semmisségi törvényeket alapozott meg. A koncepciós ítéletek nagy része a rendszerváltozás után meghozott törvények erejénél fogva semmissé vált.
– 1989-ben még katonai bíró volt?
– Igen, egy évtizedes elsőfokú – megyei szintű – ítélkező tevékenységemet katonai bírói beosztásban töltöttem el. Hosszabb-rövidebb időre Szegedről átvezényeltek a Budapesti és a Debreceni Katonai Bíróságra is. Több bírót, több munkastílust ismerhettem meg, és ez hozzásegített ahhoz, hogy amikor 1991-ben bírót kerestek a Legfelsőbb Bíróságra, különösebb nehézség nélkül váltani tudtam. Katonai bírói működésem itt mindössze három hétig tartott, az akkori igazságügyi reform ugyanis 1992. január elsejétől megszüntette a katonai ítélkezés önállóságát, és így a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiumát is. Ennek a tagjai velem együtt az Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiumához kerültek.
– Ön eszerint már civil bíróként kapta meg azoknak a régi katonatiszteknek a rehabilitációs ügyeit, akiket 1945 után háborús és népellenes bűncselekmények miatt ítéltek el.
– Ez így van. A rehabilitációs eljárásokat egyébként a rendszerváltozás után a legfőbb ügyész kezdeményezte a hajdani elítéltek felmentését indítványozva. Ezután a Legfelsőbb Bíróságnak kellett meghoznia a döntést minden olyan ügyben, amelyben hajdan a népbíróságok országos tanácsa járt el. Így kerültek hozzánk a tábornokperek, köztük elsőként Jány Gusztáv vezérezredes ügye. Rabóczki Ede volt a tanács elnöke, Gyürkés Tamás a szavazó bíró, jómagam pedig az ügy előadója.
– Időnként máig is fellángol a vita: hogyan helyezhette hatályon kívül 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság azt a halálos ítéletet, amelyet a népbíróság hozott meg Jány Gusztáv ügyében. A Donnál harcoló második magyar hadsereg parancsnokát 1947-ben háborús bűntett miatt kivégezték. Milyen eljárás előzte meg az önök rehabilitációs döntését?
– A bírói munkával rendszerint együtt jár dokumentumok tanulmányozása. Ebben az ügyben a szokásosnál is lényegesen több iratot vizsgáltunk meg. Átnéztük a hadtörténeti levéltár iratait, az egykori parancsokat, levelezéseket, a hajdani katonai rendszabályokat és a magyar királyi honvédség szolgálati szabályzatát. Feladatunk alapvetően a népbíróság 1947-ben meghozott döntésének elemzése, megítélése volt, megértéséhez azonban számos korabeli jogszabályt, utasítást is értelmeznünk kellett. Jány Gusztávot a Legfelsőbb Bíróság végül felmentette, mert olyan cselekményekkel vádolták, amelyeket nem követett el. Ugyanakkor nem foglaltunk állást olyan kérdésekben, amelyek megítélése a történészek feladata. Nem volt elemzésünk tárgya a hadmozdulatok katonai, szakmai szempontú értékelése, s annak eldöntése sem, hogy igazságos vagy igazságtalan volt-e a háború.
A teljes interjút a Magyar Nemzet csütörtöki számában olvashatja.
