– Rossz nyelvek szerint azért vetette bele magát a gyermekirodalomba, mert már apró zsenge korban le akarja stoppolni az új generációkat, hogy miután rászoktak a Csukás-írásokra, később is olvasói maradjanak. Ez persze csak tréfa, ám adja magát a kérdés: nem érzi beskatulyázásnak, hogy elsősorban a meseirodalomhoz kötik a nevét?
– A szörnyűséges szocialista realizmus idején minden jó író írt gyerekeknek, mert mást nem engedtek neki. Én ennek a korszaknak a végébe csöppentem bele. Így egészen fiatalon már írtam a kicsiknek, miután Kormos István az Ifjúsági Kiadónál beinvitált ebbe a körbe. Elkészítettem első mesémet, s aztán követte a többi. Máig örülök, hogy így alakult a pályafutásom. Mások műfordításokból éldegéltek, ám a legrosszabb alapanyagot kapták. Én is fordítottam egy keveset, de sajnáltam rájuk az eredeti ötleteimet, szavaimat, ezért nem erőltettem a dolgot. A gyermekirodalommal viszont lehetett egy kis pénzt keresni, másrészt kipróbálhattam az összes műfajt a versektől a színjátékon át a regényig, novelláig, rádiójátékig, filmig, majd később a tévés darabokig. Jó, ha az ember nincs bezárva egyetlen műfajba. Petőfitől Kosztolányiig mindenki erre törekedett. Így tanulhat meg valaki mindent írni. Amíg egy költő kötetéből ezret-kétezret adnak el, az én meséimet, nevemet százezrek, milliók ismerhetik meg. És ami a legfontosabb: az én agyamat is ébren, formában tartja a gyermekirodalom. A kisebbek sokkal jobb kritikusok, mert nem köntörfalaznak. Ha rossz egy mű, az rögtön kiderül a reakcióikból. Nem lakik tehát két ember bennem. Egy jó mese olyan, mint egy jó vers: egy kicsit elrepül az ember. Furcsa módon az egyik műfaj még segíti is a másikat. Meg aztán verset nem lehet folyamatosan, mindennap írni, mesét viszont igen.
– Még sincs érdemei szerint elismerve a műfaj. E tekintetben sznobizmus lengi körül a magyar irodalmat. Mintha az unalmasság lenne a minőség fokmérője.
– Aki ezt mondja, nem olvasta Móricz Zsigmondtól az olyan verseket, mint a Mehemed. Weöres Sándor leleményeinél sem lehet különválasztani, mi az, amit felnőtteknek és amit gyerekeknek szánt. Talán ő maga sem akart különbséget tenni. Egyszóval egyenértékű a gyermekirodalom, ám kétségtelenül nem tudja mindenki művelni. Kell hozzá hajlam, képesség.
– Ön szinte minden díjat megkapott, amit ma Magyarországon meg lehet kapni, és talán külföldön is. Például a Keménykalap és krumpliorr megkapta Hollywoodban az úgynevezett tévés Oscar-díjat. Vannak-e mégis kedvenc elismerései? Hol helyezkedik el a sorban ez a mostani?
– Mindig azok a legkedvesebbek, amelyekkel az ifjúságért végzett tevékenységemet értékelik. Azért esik jól ez a mostani díj is, mert visszajelzést ad, megerősít abban, hogy valamit talán jól csinálok. Ám mégis azok a szívemhez legközelebb álló díjak, amelyeket a legkisebbek adományoznak. Mert az mindig érdek nélküli, őszinte elismerés. Emiatt örültem, amikor egy Zala megyei faluban, Teskándon a kisdiákok úgy döntöttek, rólam nevezik el az iskolájukat. A másik hasonló kitüntetés Szárszón ért, ahol nyaralni szoktunk. Színházat nyitottak, amit rólam kereszteltek el a helyi fiatalság kívánságára. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy hisz még élek, miért akarnak rólam elnevezni bármit is, ám miután a gyerekközönség szeretete nyilvánult meg benne, belementem. Reggel kimegyek a házból, megnézem, megvan-e még a Balaton, megvan-e még a színház. Olyan, mintha az embert a halhatatlanság szele csapná meg egy pillanatra.
A teljes interjút a Magyar Nemzet szombati számában olvashatják.
