A magyar példa követőkre találhat

Teleki Pál unokája úgy érzi, itthon a helye, amikor támadják az országot. Teleki Gézát Megyeri Dávid kérdezte.

A tragikus sorsú miniszterelnök unokája, Teleki Géza hatvannégy év után tér véglegesen haza az Egyesült Államokból. Mint a nemzetközi hírű antropológus, az emblematikus főemlőskutató, Jane Goodall régi munkatársa a Magyar Nemzetnek elmondta: megdöbbentette, mennyi valótlanság jelent meg nagyapjáról. Olyan igaztalan rágalmakkal kellett szembesülnie, amelyeket külföldön meg sem kíséreltek családjának fölróni. Azért is tartja méltatlannak a Teleki Pál emlékezetét érő támadásokat, mert az antiszemitizmus vádja a tengerentúlon az egész nemzetnek kelti rossz hírét, rontva gazdasági-politikai kibontakozásunk esélyeit.

– Miként született meg önben az elhatározás, hogy családjával haza szeretne költözködni? Honvágya volt annak ellenére, hogy pár éves korában emigrálniuk kellett?
– Az igazság az, ezek az emlékek egyáltalán nem olyan kedvezőek, hogy erre az elhatározásra inspiráltak volna. Amit ugyanis fel tudok idézni, az igen negatív. Négyéves voltam, amikor otthonunknál megjelent két felfegyverzett hivatalos személy, és apámat keresték. Ő azonban éppen Moszkvában tárgyalt az akkori kormány tagjaként, s anyám sem volt odahaza. Én a szobalány mögül néztem, ám észrevettek. Nyakamnál fogva megfogtak, kirángattak a Károlyi-kertbe és megvertek. Az maradt meg igen erősen bennem, hogy amíg a fejemet a földhöz szorítják és rugdalnak, látom a park csodaszép virágait. Ezt a képet máig nem tudtam elfelejteni.

– A menekülésük idején sem volt sokkal idősebb.
– Mégis hasonló élességgel emlékszem azokra a drámai órákra, bár több mindent szüleim meséltek el utólag. Egyszer későn este anyám hosszan vitt a kihalt pesti rakparton, ahol várt ránk apám és egy orosz katonai teherautó. Kiderült, hogy a két szovjet katona le volt fizetve. Egy ponyva alatt elbújtatva utaztunk keresztül a földeken egészen a határig, aztán Bécsig. Ott sodródtunk a legveszélyesebb helyzetbe, mert amikor várakoztunk arra, hogy átjuthassunk az orosz zónából az amerikaiba, egy ellenőrző katona elkezdte a bajonettjével döfködni a ponyvát. Egyre közeledtek a fénylő lyukak a rejtekhelyünk felé, ám mielőtt felfedeztek volna bennünket, a sofőr ijedtében a gázpedálra lépett, és áttörve a sorompót, beviharzottunk a már szabad területre. Szerencsénk volt, hisz az amerikaiak csak azt látták, hogy egy szovjet katonai jármű betör hozzájuk. Akár tüzet is nyithattak volna.

– Ilyen emlékekkel érthető, hogy nem vágyott a szovjet megszállás alatti hazájába.
– Pedig hetvenkettőben sikerült hazalátogatnunk anyámmal. Minden sötétszürke, fásult volt, az emberek szomorúak. Utólag megtudtuk, hogy akiknél laktunk, akikkel kapcsolatba kerültünk, mindenkit kikérdeztek, zaklattak. Ellátogattunk szülővárosomba, anyai családom szűkebb pátriájába, Kolozsvárra is, ám ott még rosszabb volt minden. Egy szó, mint száz, nemigen akartam hazatérni Amerikából. S miután másfél évtizedet Afrikában töltöttem, a munkám, hivatásom sem tett lehetővé sűrűn hasonló utazásokat. Hogy végre az eredeti kérdésére konkrétan válaszoljak: a fiam volt a fő értelmi szerző. Évekkel ezelőtt Washingtonban a magyar követségen összebarátkozott egy hasonló korú fiúval, amit magyarországi meghívás és nyaralás követett. Annyira jól érezte magát ezeken a látogatásokon, hogy egyszer csak kijelentette: családja szülőföldjén szeretne maradni.

– A nagyapjáról szóló kötet Litea könyvszalonbeli bemutatóján azonban mindenkinek olyan benyomása lehetett, hogy ön is szívvel-lélekkel fia elhatározása mellé állt, hiszen nagy szeretettel beszélt az országról.
– Az elmondottak ellenére sosem szűntem meg magyarnak lenni, otthon magyarul beszéltünk, és anyám is folyamatosan segítette az erdélyieket. Tavaly jöttem haza először huzamosabb időre, és rögtön megragadott az a szeretet, amivel körülvettek minket. Megdöbbentem, milyen durva támadások érik a nagy többséggel megválasztott konzervatív kormányt. Rögtön éreztem: itt a helyünk, hogy részt vegyünk a tényleg hősies küzdelemben, amit az ország a külső és belső támadások ellen folytat. A családom több száz éven keresztül próbált a nemzetnek segíteni. Úgy éreztem, ezt a hagyományt nekem is folytatnom kell, amikor ilyen nyomás alatt tartják a magyarságot. Írtam egy levelet a miniszterelnöknek, amelyben megköszöntem, hogy hazatérhettem, és ismét tehetek valami hasznosat idehaza. Két nap múlva már meg is érkezett a válasz, amit ő írt, nem csupán aláírt. Arra biztatott: ha van valami ötletem, elgondolásom nekem is, hálásan fogadja. Meg kell mondanom, imponál Orbán Viktor bátorsága, amellyel szembeszáll az ellenséges erőkkel és harcol a nemzet önálló útjáért, felemelkedéséért.

(Megyeri Dávid)

A teljes interjút a Magyar Nemzet szombati számában olvashatja.