Talán közismert, hogy a pünkösd szavunk a görög pentecostes (ötven) szóból keletkezett, ami a húsvéttól mért időbeli távolságot jelöli, arról viszont biztosan kevesebben tudnak, hogy az Egyiptomból történt kivonulás után 50 nappal az ószövetségi népnek is voltak „kötelezettségei”: megjelenni Jahve színe előtt, zarándoklat keretei közt a „hetek” ünnepén (hét héttel a kovásztalan kenyér ünnepe után) – erről már a mózesi törvénykönyvek is beszámolnak. Jézus korában – a Katolikus Lexikon szerint – az ünnep történeti jelleget öltött, a Sínai-hegyi törvény kihirdetése ünnepén jelentős néptömegek zarándokoltak Jeruzsálembe, és ülték meg együtt a választott nép és Isten szövetségkötésének ünnepét.
Az Újszövetségben viszont a Jézus feltámadása utáni „ötvened” gyökeresen új értelmet ad az ünnepnek. Az Apostolok Cselekedeteiben Lukács evangélista által leírtak szerint feltámadása után 40 nappal, Jézus mennybemenetelekor megígéri a Szentlélek eljövetelét. S azok után, hogy egy 120 fős, imádságos összejövetelen, az utolsó vacsora helyszínén, Mária jelenlétében megválasztották Júdás apostol utódját, pünkösd napján újra összejöttek, s hatalmas szélzúgás kíséretében lángnyelvek oszoltak szét fölöttük. A tanítványok megkapták a különböző nyelveken beszélés ajándékát (a Szentlélekkel), s kisvártatva a mindenféle nyelveket beszélő környékbeliek közül ki-ki a saját nyelvén hallotta az apostoli tanítást. Péter elmagyarázta, hogy amit látnak, az a próféciák beteljesedése: „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette!” Az „első egyházfő” ezután megtérésre buzdított és bűnbocsánatot ígért. „Aznap mintegy háromezer lélek tért meg” – olvasható az „ApCselben”. A pünkösd tehát beteljesítése, megerősítése Jézus feltámadásának, mennybemenetelének és maradandó jelenlétének. Ami pünkösdkor történt, az a hit szerint ma is történik: a Szentlélek élteti egyházát.
A szél feltámadását – liturgiatörténészek szerint – régen a szertartások keretei közt kürtök, harsonák megszólaltatásával szimbolizálták, így kezdődött a Veni Sancte Spiritus (Jöjj, Szentlélek), a tüzes lángnyelveket pedig a hívek közé eresztett, égő kócokkal igyekeztek megidézni – utóbbit sok helyütt nem átváltoztatott ostya hullatásával vagy galambok elengedésével helyettesítették.