2000. szeptember 9-én egy török virágkereskedőt lőnek le Nürnbergben. 2006 áprilisáig további nyolc török és egy görög származású embert gyilkolnak meg, mindig ugyanazzal a fegyverrel és ugyanolyan módon. Két gyilkosságot Nürnbergben követtek el (2001, 2005), kettőt Münchenben (2001, 2005), egy-egy gyilkosságot pedig Kasselben (2006), Hamburgban (2001), Rostockban (2004), és Dortmundban (2006). Egy propaganda DVD-n az NSU nemzeti nacionalista terrorcsoport büszkélkedik ezekkel a tettekkel. 2011. november 4-én egy bankrablás után a kiégett lakókocsijukban holtan találják Uwe Böhnhardtot és Uwe Mundlost Eisenachban. 2011. november 8-án Beate Zschäpe feladja magát a jénai rendőrségen. A következő napokban, hetekben egyre több segítőt tartóztatnak le, Holger G.-t, Matthias D.-t, André E.-t, Ralf Wohllebent, valamint további gyanúsítottakat és vádlottakat. A gyilkosságok elkövetői a zwickaui nemzeti nacionalista terrorcsoporthoz tartoztak.
A média által „dönergyilkosságoknak” nevezett gyilkosságsorozatot a hatóságok csak évekkel később, 2011-ben ismerték el rasszista terrorsorozatként, amikor az NSU lelepleződött. Az ügy számos mozzanata megegyezik a hazánkban, 2008–2009-ben zajló romagyilkosságokkal. Például a merénylők, ugyanúgy évek óta aktív tagjai voltak Türingia neonáci életének, ahogy P. Zsolték a hazai szélsőjobboldalnak. Aztán a magukat nemzeti szocialistákként definiáló Türingiai Hazavédő Szervezet (THS) ugyanúgy szoros kapcsolatot ápolt a nemzetbiztonsági hivatalokkal, ahogyan Cs. István is több volt, mint besúgó a katonai elhárításnál.
Ugyanúgy futni hagyták többször is a német hatóságok a türingiai nácikat, (Beate Zschäpe például már 1998-ban megúszta a börtönt, 2011-ben pedig arra derült fény, hogy a titkosszolgálat többször is elmulasztotta letartóztatni a terroristákat) mint a magyar szélsőségeseket. Emlékezetes, hogy egy rendőr Polgáron igazoltatta a romagyilkosság-sorozatban sofőrként részt vevő Cs. Istvánt, aki éppen a tiszalöki gyilkosság után tartott hazafelé. Ezt követően még találkozott is a tartótisztjével, a hatóságok mégsem léptek közbe. Ez alighanem az egyik olyan súlyos ügyviteli és adminisztrációs hibák egyike volt, amelyről friss, a KBH átvilágítását követő jelentésében számolt be a Honvédelmi Minisztérium.
Ez az elem a dönergyilkosságokban is megjelenik: 2012 januárjában Bodo Ramelow, a türingiai baloldali frakcióvezető azzal vádolja az Alkotmányvédelmi Hivatalt, hogy fontos információkat titkosítottak, megvonva ezeket a rendőrségtől, azáltal valószínűleg megakadályozták az elkövetők letartóztatását. A két ügy legabszurdabb momentuma gyakorlatilag megegyezik: a német katonai elhárítási hivatal (MAD) már 1995 márciusában készített aktát az egyik későbbi gyilkosról, Uwe Mundlosról, aki katonai szolgálata alatt szélsőjobboldali tevékenységével tűnt ki. Cs. Istvánt is évekig figyelte a katonai titkosszolgálat, a szoros ellenőrzés meghosszabbítását pedig éppen az első támadás előtt, 2008 májusában állította le az NBH.
A számos párhuzam ellenére a németországi sajtó igyekszik úgy tálalni a Gyurcsány-, Bajnai-kormányok alatt történt romagyilkosságokat, hogy azok valamiféle általános rasszizmus eredményei. Az osztrák közszolgálati adó például a gyilkosságok kapcsán azt írja hazánkról, hogy a lakosság 10-15 százaléka ápol szélsőjobboldali nézeteket vagy hajlik arra, hogy magáévá tegyen ilyen nézeteket. A Berliner Zeitungban pedig az jelent meg, hogy az ítélet kapcsán, hogy az „semmit sem változtat az erőszakosan romaellenes magyarországi hangulaton”.
A Süddeutche Zeitung „nem kedvelt kisebbség elleni példátlan hajtóvadászat” ügyéről ír, és hogy a romáknak továbbra is rettegniük kell hazánkban. A kommentár szerzője megkérdőjelezi, hogy a „Magyarország valóban az áldozatok oldalán áll-e” és a annak az Orbán-kormánynak a romapolitikáját marasztalja el, amely kárpótlást fizet az áldozatoknak, és megjegyzi ugyan hogy a „náci párt Jobbik félkatonai gárdáját” betiltották, de hozzáteszi azt a hamis állítást, hogy az mégis „zavartalanul masírozik tovább”. Nem tisztázza az újságíró azt sem, hogy évekkel ezelőtti gyilkosságokról van szó, elhallgatja azt is hogy a Magyar Gárda is a Gyurcsány-időszakban erősödött meg. Ehelyett közelmúltbeli (például ózdi) eseteket hoz kapcsolatba a merényletekkel, mondván: „sokhelyütt a Fidesz is részt vesz a romaellenes politikában”. Az ORF arra tér ki az eset kapcsán, hogy a rasszista, antiszemita megnyilvánulásokkal szembeni tolerancia magasabb Magyarországon, mint Ausztriában vagy Németországban.
A Spiegel Online tudósítósában az szerepel, hogy a per „csekély érdeklődést váltott ki a magyar nyilvánosságban „az utóbbi két évben, és az eljárás során a politikai motiváció kérdésével egyáltalán nem foglalkoztak. A szerző, Keno Verseck is igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy a romagyilkosságok az Orbán-kabinet idején történtek: „most először még a kormány is elismerte, hogy a hatóságok hanyagul végezték a dolgukat, és hogy sok kérdés megválaszolatlan”. Verseck egyebek között azt is állatja, hogy a per „csekély érdeklődést váltott ki a magyar nyilvánosságban” az utóbbi két évben, és az eljárás során a politikai motiváció kérdésével egyáltalán nem foglalkoztak.
