– Néhány napja tanúként hallgatták ki a 2006. őszi eseményekkel összefüggésben a Bene– Gergényi-perben. A tévénézők is látták-hallották a vallomását. Ne haragudjon, hogy ilyet mondok, de úgy tűnt, nincs túl jól.
– Volt néhány megfeszített évem, ami mély nyomokat hagyott bennem. A 2006 és 2009 közötti államtitkárságom időszakára gondolok. Nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is megviseltek az akkori események. Most néhány olyan gyógyszert kell szednem, amelyeknek a mellékhatása rosszabb, mint az alapprobléma. Rengeteg gondot és tömérdek fájdalmat okoz az a szerencsétlen lábtörés is, amelynek szövődményeiből másfél éve nem tudok kikeveredni. Engem eddig megkímélt a sors, mert hosszú évekig még a torkom sem fájt.
– Ennyire megviselte a kormányzati munka?
– Valóban, hihetetlen sokat dolgoztunk. A rengeteg átszervezés azonban rontott a munka hatásfokán. Jellemző, hogy akkor szüntették meg a hatásvizsgálatokkal foglalkozó főosztályt, amikor erre a legnagyobb szükség lett volna. Emlékszem, hány vasárnap reggel kezdtünk úgy a Parlament Nándorfehérvári termében, hogy programokat, törvényeket fogalmaztunk, amelyek vagy soha nem kerültek a parlament elé, vagy kérészéletük nem hozott igazán politikai sikert. Számos politikus vezetői tapasztalat nélkül került bársonyszékbe, és így minden érdemi kontroll nélkül törvényekbe íratta álmait, vágyait vagy épp a saját tárcája, szakterülete megmentésének addig jól titkolt forgatókönyvét.
– Nem kérdezte meg, miért kotnyeleskednek bele olyasmibe, amihez nem értenek?
– Dehogynem. Több esetben is fölösleges, értelmetlen munkát végeztünk. Ám mi akkor és ott tényleg elhittük, mennyire fontos, amit teszünk. Hiszen néha még maga a miniszterelnök is odajött hozzánk, meglapogatta a hátunkat, és azt mondta: „Gyerünk, barátaim!” Ám kifejezetten rosszul- esett, amikor a Miniszterelnöki Hivatal akkori sajtósaitól visszahallottam: azért szerepeltetnek engem annyit a médiában, hogy inkább én kopjak, ne a miniszterelnök vagy a miniszter. Nem örültem túlzottan ennek a cinikus megjegyzésnek. Nem hiszem, hogy az érdemi munkát a sajtószereplésekkel ki lehet váltani, bár kétségtelen, hogy a társadalomnak el kell magyarázni a döntéseinket, azok okait. Az embert elkoptatja, ha egyik reggel a közlekedésbiztonság fontosságáról beszél a tévében, másnap a nulla önrészes lízing megváltoztatásának szükségességét elemzi, majd a schengeni egyezményekről tart előadást. A Gyurcsány-kormány bizonyos problémákra helyesen irányította rá a figyelmet, ám a megoldásul kínált, és olykor kéthetente, havonta fölbukkanó programjai túl sok területen akartak egyszerre változtatni. A társadalom pedig nem lelkesedik az egész pályás letámadásért; ha feldúlják azt a világot, amelyben otthonosan szeretne élni. Napjainkban is minden politikus szebb és jobb életet ígér, ezekkel pedig – ahogy mondani szokás – tele a padlás.
– Az sem vigasztalta, hogy az akkori miniszterelnök szerint történelmet írtak?
– Az ember még egy tágas hivatali irodában sem igazán veszi észre, hogy történelmet ír, pedig amit megéltünk a rendszerváltozás óta, az maga a történelem. Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy nagy pátosszal vagy épp a közelmúltat lebecsülve emlegessük, amit megéltünk. Nem is igazán vagyunk tudatában annak, milyen óriási munkát végzett el ez az alulértékelt minisztériumi közigazgatás és a hazai politikai elit. Óriási teljesítmény volt – és talán csak a kiegyezés utáni nagy jogalkotási programhoz hasonlítható – a Nemzeti Kerekasztal mellett folytatott tárgyalássorozat: megszülettek a rendszerváltó törvények, létrejöttek a jogállam intézményei, az euroatlanti csatlakozás valósággá vált. Én a rendszerváltozás után röviddel az Alkotmánybíróság egyik első szakértője lettem, majd 1997 márciusában kerültem az Igazságügyi Minisztériumba. Három nagy feladatot kaptam; a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében hozott hágai ítélet végrehajtásáról tárgyaltam, a strasbourgi bíróság előtt képviseltem Magyarországot, az uniós csatlakozás folyamatában pedig a bel- és igazságügyi fejezeten dolgoztam. 2004-től már közigazgatási államtitkár lettem.
– Azonban 2006-ban a második Gyurcsány-kormány megszüntette a közigazgatási államtitkári posztot.
– Az egy államtitkáros modell bevezetése súlyos tévedés volt. Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Nem lehet egyszerre a minisztérium szakmai munkáját irányítani, és azzal egy időben a parlamentben a pártpolitikai csatározásokban is állni a sarat. Amikor engem a miniszterelnök 2006 nyarán felkért, hogy legyek az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium államtitkára, hosszú napokig gondolkodtam. Bár politikai gyakorlatom nem volt, végül mégis igent mondtam.
– Ma is megtenné?
– Nem. Azt láttam, hogy a többi minisztériumnál – velem ellentétben – pártpolitikai vonalról érkező figurák lettek államtitkárok, akik viszont nem értettek a közigazgatáshoz. Így az a képtelen helyzet állt elő, hogy a miniszterek kabinetfőnökei próbálták ellátni azokat a feladatokat, amelyeket addig a közigazgatási államtitkárok végeztek. Hatalmas öngól volt az átalakítás, amellyel nagyon meggyengült a kormányzat szakmai munkája. Máig nem értem, kinek lehetett ez az érdeke.
– Közismert, hogy az egy államtitkáros modell ötlete Sárközy Tamásnak, a Gyurcsány-kormány egyik fontos háttéremberének a fejéből pattant ki.
– Ilyen nagy, közigazgatási reformnak álmodott ötletek csak felszínesen köthetők egy-egy tudóshoz, elméleti szakemberhez. Valóban hajlamosak arra a hazai jogtudósok, hogy a politikának dolgozzanak: alig tudnék olyan professzort említeni, akiről ne tudta volna meg a közvélemény, hogy az éjjeliszekrényében is alkotmánytervezetet őriz, vagy nagy közigazgatási modellekről ábrándozik. De az áhított megrendelés csak kevesekhez érkezik el. Természetesen nemcsak az számít, mennyire nagyszerű az ötlet: a pártkötődések sokkal izgalmasabbak. Joggal váltott ki súlyos kritikát az a máig ható döntéssorozat, amellyel folyamatosan csökkentették a minisztériumok létszámát, ám ezzel párhuzamosan számos olyan feladatot szerveztek ki, amelyeket még a karcsúsított minisztériumi apparátus is el tudott volna végezni – sőt, azért kapták a fizetésüket. Bevett eljárás volt viszont, hogy éppen az elküldött munkavállalókat foglalkoztatták vissza cégeiken keresztül. Papíron tehát csökkent a tárca személyi állománya, ám valójában saját magunkat csaptuk be.
– A 2006-os perben az igazságügyi és belügyi tárca összevonását is hatalmas hibának nevezte. Miért?
– 2006. július elsejével történt meg az összevonás. Két teljesen eltérő szerkezetű, működésű minisztériumot kényszerítettek frigyre. Azt se tudtuk, mi van a Belügyminisztériumban. Ott lógott a szögön a belügy pincekulcsa, mi pedig csak álltunk, néztük azt az egykor oly sok félelmetes titkot rejtő kulcsot. Nem erősítette a kormányzás hatásfokát, hogy kellő vezetői és élettapasztalat nélküli, nagyon fiatal politikusok kerülhettek fontos minisztériumok élére. Senki ne mondja nekem, hogy egy 30 év körüli fiatalember – legyen bár a világ legokosabb embere – érett a miniszterségre.
– De legalább Ficsor Ádámot nem vádolják kémkedéssel, mint hivatali elődjét, Szilvásy Györgyöt. Mit szól ahhoz, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kormány számos minisztere és államtitkára súlyos bűncselekmények miatt áll bíróság előtt?
– Általánosságban elmondható, hogy a politikai élet sajnos kriminalizálódik. Méltatlan emberek kezébe nem kerülhetnek politikai szerepek, ekkor ugyanis megrendül a választópolgárok demokráciába vetett hite. Azért azt tegyük hozzá, az ártatlanság vélelme – politikai nézeteitől függetlenül – mindenkit megillet.
– Mikor tudatosult önben, hogy az akkori kormányzati munka – finoman fogalmazva – hagy kívánnivalókat maga után?
– A tökéletes kormányzás utópia, az csak a pártok választási programjaiban lelhető fel. A szembenézéshez, az átfogó kritikához idő kellett. Ezt a folyamatot jelezte az a bizonyos őszödi beszéd is. A szándék akár jó is lehetett: kicsit brutális, közönséges formában a politikai küzdőtársakra olvasni súlyos kritikákat. Lehetett volna egy új, a hibáival szembenéző kormányzás kezdete is. A beszéd azonban az addig és a később elért eredmények értékét csökkentette. Az elkövetkező évek kormányzása a beszéd súlya alatt, hihetetlen idegfeszültségben telt. Kérdés: végig kellett-e csinálni
– Ön szerint?
– Meg tudtam volna érteni, ha lemond a kormányfő, és előre hozott választást írnak ki. Katartikus hatása lett volna a szembenézésnek. A miniszterelnök nem ezt az utat választotta, ragaszkodott a kormányrúdhoz, és emiatt a későbbi bukása is nagyobb volt. Én úgy tapasztaltam, hogy Gyurcsány nem kifejezetten csapatjátékos. Őszödön és máshol is szép hatásosan elmondta, amit akart, majd többnyire távozott, az eszmecseréken, a közösségi életben már nemigen vett részt. Gondolatait nem a közösséggel való párbeszéd érlelte, hanem a pillanatnyi hangulatai. Önjáró volt.
– Aztán jött 2006 ősze.
– Megrendített, ami akkor történt. Nagyon sajnálok mindenkit, aki testi vagy lelki sérüléseket szerzett – tüntetőket és rendőröket egyaránt. Röstellem, hogy személyesen semmit sem tudtam tenni, amivel mérsékelhettem volna a károkat. A legrosszabb az volt, hogy nem kaptam utasítást, légüres térben mozogtam.
– Miért kerülte meg a minisztert Gyurcsány Ferenc, miért tárgyalt közvetlenül a rendőri vezetőkkel?
– Gondolom, azért, hogy elkerülje a tárcavezető esetleges akadékoskodását. Így rövidre zárta a kérdést.
– Ehhez képest a Gyurcsány-párt az ön tanúkihallgatása után közleményt adott ki, amelyben leszögezte: Kondorosi nem is mondott olyat, hogy a miniszterelnök közvetlenül tárgyalt rendőri vezetőkkel.
– A bíróságon részletes és valósághű vallomást tettem, amely hozzáférhető a sajtó útján bárkinek. A miniszterelnök eljárását nem tartom valamiféle szörnyű bűnnek, bár szerencsésebb lett volna, ha a miniszteren keresztül intézkedik. Egyébként a tárgyaláson felvetődött egy másik példa is. Gergényi Péter volt budapesti főkapitány 2006 őszén felajánlotta, hogy nyugdíjba vonul. A miniszter nem marasztalta, sőt emlékeim szerint valami olyasmit mondott neki, hogy „Nagyszerű, örülünk neki, jó pihenést!” Ám Gyurcsány behívatta a főkapitányt, és maradásra bírta. Egyébként is érződött, hogy hatalmas támogatást kap a miniszterelnöktől.
– Rövid ideig az MSZP-nek is tagja volt. Miért lépett ki?
– Még Gyurcsány Ferenc javasolta 2008-ban, hogy induljak országgyűlési képviselőjelöltként Zala megyében. Elvállaltam, és örültem is ennek a lehetőségnek. Nem titkolom, szívesen lettem volna országgyűlési képviselő. Bár Zalaegerszegen születtem és ott is kezdtem dolgozni, 1979-ben elköltöztem a városból. Próbáltam visszailleszkedni, és kapcsolatokat találni, de ez nem igazán sikerült. A helyi pártvezetők még azt is felrótták nekem, hogy a zalaegerszegi piacon jobboldali asszonyoktól vásárolok. Nem gondoltam, hogy párttagkönyvet kellene kérnem az eladóktól. Mivel érzékeltem, hogy nem fogadnak jó szívvel, és alig kaptam támogatást, ezért néhány nap után kiléptem a pártból.
– Mivel foglalkozik most?
– A Budapesti Corvinus Egyetemen és néhány más felsőoktatási intézményben nemzetközi jogi és európai jogi kurzusokat tartok. És rengeteget írok. Az állam és jog természetrajza válság idején című új könyvemben például a globális kormányzás intézményeivel, többek között a Világbankkal vagy a sokat és méltán bírált Nemzetközi Valutaalappal is foglalkozom, amelyek furcsa módon szinte kivirágoznak válság idején. E szervezetek olyan programokat kényszerítenek fiatal, átalakulóban lévő demokráciákra, amelyek visszafogják a szociális kiadásokat, az elesettek felemelésére szánt forrásokat. Azok az államok, amelyek hagyják magukat, és a hitelért cserébe végrehajtják ezeket az intézkedéseket, gyakorlatilag gyámság alá kerülnek. Ha mindezt végiggondoljuk, akkor értékelnünk kell azt a törekvést, hogy Magyarország az elmúlt években próbálja nemzeti érdekeit erőteljesebben képviselni. Én ezt üdvözlendőnek tartom. Az állam szuverenitása ma már nem a – Schengen világában felszívódott – határok megvédésének a képességét jelenti, hanem a nemzeti érdekek érvényesítését. Ilyen nemzeti érdek mondjuk a hazai vállalkozások megvédése, amelyekre a rendszerváltás után túlságosan hamar engedtük rá a több évtizedes versenyelőnyben lévő nyugati konkurenciát. Vagy nemzeti érdek a kettős állampolgárság is. A Gyurcsány-kormány egyik legsúlyosabb hibája a határon túli magyarok kitagadása volt a 2004. december 5-i népszavazáson. Sajnos máig van egy félelem a baloldalon attól, hogy ha a határon túli magyarok állampolgárságot kapnak, ők mondják majd meg, milyen jövőnk legyen. Ez butaság. Minden valamirevaló ország törődik a határain túlra szorult nemzettársaival. Megjegyzem, fontosnak tartom az alaptörvényben lévő nemzeti hitvallást is. Hallgatóimtól elvárom, hogy ismerjék a hitvallás mondanivalóját.
– Nem tart attól, hogy egykori párttársai emiatt kígyót-békát szórnak majd a fejére?
– Nem hoz lázba a kritikájuk. A világlátásomon ez nem változtat. Való igaz, nem könnyű túllépni azon, hogy Bajnai Gordon hatalomra kerülésekor, 2009-ben a Magyar Közlönyből értesültem a rend és szabadság kormánybiztosi tisztségem megszűnéséről. Rosszulesett, hogy a munkámat annyira sem becsülték meg, hogy döntésüket személyesen közöljék.
– Miért mondta el mindezt?
– Tudom, hogy a Magyar Nemzet olvasói nem a legkedvezőbb oldalamról ismertek meg. Szerettem volna árnyalni ezt a képet.
