– Tokár János ferences atya az idén az esztergomi Temesvári Pelbárt-gimnázium és kollégium igazgatójaként érdemesült az erőforrástárca frissen alapított kitüntetésére, a Szent Kristóf-díjra. Olyan személyiségek, nevelők kaphatják, akik szakmai és emberi szempontból is kiemelkedően teljesítenek a gyermekek és hátrányos helyzetű fiatalok nevelésében. Mi a legfőbb üzenete a kitüntetésnek?
– A magam részéről nem az érdem szót érzem a legtalálóbbnak. Azt kellene inkább mondani, hogy a kormányzat mintának teszi a társadalom elé az egyházi iskolák feladatvállalását. Azokét az intézményekét, amelyek nehéz sorsú vagy hátrányos helyzetű fiatalokat vagy kisebbségeket karolnak fel. A jó diákból könnyű jót kihozni – csak szinten kell tartani. Picit nehezebb a hátrányos helyzetű gyerekkel foglalkozni, aki csonka családban él, vagy abban a családban, amelyben született, már semmi sincs: apa, anya új családot alapított. Az új, közös gyerek fontosabb – legalábbis ő így érzi. Ilyen fiatalokkal tele vannak iskoláink. Ezek a kamaszok hatalmas traumákat élnek át. A társadalom sajnos úgy kezeli mindezt, hogy „ez az élet rendje”. És még több nyomorúságot hordoznak azok, akik akár saját hibájukból, akár mások előítélete alapján nem kapják meg az emberi méltóságukat megillető tiszteletet.
– 2008-ban kezdtek kifejezetten cigány fiatalokkal foglalkozni Bajnán és Nagysápon, integrált oktatás keretében. Hogyan indultak el?
– Barátainknak tekintettük őket. Azzal együtt, hogy ismertük hibáikat, megtapasztaltuk azt a hatalmas szeretetet és ragaszkodást is, ami a részünkről megelőlegezett bizalmat követte. Ebben az évben fejeződött be a két településen végzett munkánk. Összesen 33 roma és nem roma felnőtt szerzett érettségit. Szent Kristóf eszménye az autósokon és a közlekedőkön túl jól illik a pedagógusokra is, akik növendékeiket, bár nem szó szerint hordozzák – átvitt értelemben mégis átsegítik bizonyos életszakaszon.
– Nőtlen férfiakként, papokként hogyan tudnak mintát adni a diákoknak, hatni rájuk? Családjuk nincs, idejük viszont van.
– Egy szerzetes életének középpontjában sem a diákok állnak. Az Örökkévalóé a szívünk, az életünk, még akkor is, amikor ez fizikailag csak a napirend egyes pontjain, szentmise, ima mérhető le... Megépítettük a kerengőt a hagyományos leírások szerint a rendházban. Középen a kút, az élet forrásának jelképe, a belőle kivezető négy út a bibliai négy folyó és körben, a kert fái. Pár gyerek egyszer azt kérte, hadd alhasson a kút körül. Másnap arról beszéltek, ez az éjszaka lelkileg mély nyomot hagyott bennük – mintha az Úr is ott lett volna velük. Ha életünket egy mélyebb valóságban éljük, messzebbre láthatunk, és reméljük, hogy vezethetjük is a ránk bízottakat. Ez nem csak a szerzetesek privilégiuma.
– Sokan azt várják el ma az egyháztól, hogy ne „prédikáljon” annyit, inkább menjen az emberek közé. A papok hogyan adnak példát szegények, öregek, betegek szolgálatában?
– Létezik ez az elvárás. A Király majd az ítéletkor jobbjára azokat állítja, akik tettek is valamit másokért, és baljára azokat, akik nem. Persze az igazság fordítva működik. Ma általában azt kérdezik az emberek, miért tegyek én jót? Nekem sincs miből. Ahhoz, hogy körülöttünk a világ megváltozzék, fel kell ismernünk, hogy a szeretetet megelőzi a Szentség, aminek Isten a forrása. Ha valaki csak önmagától nagylelkű, hamar belefáradhat. A Szent és Halhatatlan bensőnkben való működése nélkül magunkat sztárolhatjuk, de abban nincs köszönet. A Szentséggel együtt élni, egységben – ez a legnagyobb kihívás az ember számára. Nagy baj lenne, ha nem lennének az élet minden területén igaz lelkű emberek, papok és nem papok egyaránt.
– Hány pap „termelődik” ki az esztergomi gimnáziumból?
– Papnak, szerzetesnek 1950 óta körülbelül 410-en jelentkeztek az iskolából. A ferences rendtartománynak mintegy a fele végzett itt.
– Aztán nyilván nem lesz mindenkiből pap vagy szerzetes, aki kijön a ferences kezek közül. Milyen embert eresztenek ki érettségi után?
– Sokan látogatnak el ebbe az iskolába: tudósok, politikusok, művészek. Akiket csak meghívunk, szinte mind megjegyzik, hogy itt nagyon jó arcú gyerekek tanulnak. Öregdiákjaink közül egy-két „nagy arc” így vall: Bubik István minden évzáróra eljött, mert ahogy mondta „itt éneklik a legszebben a Szózatot”. Pindroch Csabát két hete az RTL Klub azért kísérte el, mert ő a közösséget értékelte nagyra itt töltött évei során. Hámori Jenő 1956-ban melbourne-i olimpiai bajnok lett: „Életem rövid, de igen szép szakaszát töltöttem az esztergomi ferenceseknél. Sokat tanultam, lelki tartást kaptam, aminek sportolóként a legnehezebb pillanatokban is hasznát vettem.” Glattfelder Béla európai parlamenti képviselő így látta: „Remek osztályba, kiváló környezetbe kerültem annak idején, ahol az egyik legfontosabb erényt, a szolidaritást, az egymásra figyelést, felelősségvállalást tanultam meg. Na és hatalmasakat fociztunk.” Egyik rendtárs két-három éve Balatonról jött hazafelé és Szomor környékén egy lerobbant autó mellett megállt, hogy segítsen. Cigányok voltak. Azonnal felismerték a földrajztanárukat, azonnal kenyeret, kolbászt, egy üveg málnaszörpöt vettek elő, és megkínálták – Árpád atya, aki érettségire készítette fel őket, néhány óra után még nem tudta, kikkel találkozott. Azt mondták, hogy őket nem érdekli a kocsi, de annak nagyon örülnek, hogy az atya megállt és megkínálhatják!
– Még mindig nincs fiú-lány oktatás. Nem lenne időszerű váltani? A trend mintha megkövetelné...
– Ennek egyelőre az előnyeit érezzük. A kamaszkorban a fiúk lassabb érése sokukat kiszolgáltatottabbá teszi a koedukált osztályban. A lányok általában szorgalmasabbak, határozottabban lépnek fel, sikeresebbek. A fiúk leginkább a szertelenségükkel tudnak imponálni. Ez az osztályközösségeket eléggé megbontja. Vannak, akik férfiúi identitásukat a lányok közelében nehezebben találják meg. Ebben az iskolában a fiúk minden vágya, hogy minél több időt töltsenek a lányokkal kimenőben, de ha komolyan feltesszük a kérdést a koedukációról, a többség szívesebben választja a meglevőt. Nem szeretnék, ha a lányok miatt közösségi életük, igazi, szép barátságok esnének szét.
– Van-e összetartás az érettségi után is? Milyen az öregdiákok kapcsolata az iskolával?
– Több olyan végzett osztályunk is van, amelynek tagjai – bár országos beiskolázás miatt nagy távolságra élnek egymástól és az iskolától – minden évben több napra is találkoznak. Igyekeznek közösen munkaterületet választani, egymásnak segíteni akár anyagilag is, ha nehézségekbe ütköznek. Együtt mennek lelki gyakorlatokra, vagy közös hobbit, rekreációs programot választanak. Az informatika fejlődésével minden eszköz megvan arra, hogy egymással kapcsolatot tartsunk. A szép és kellemes dolgokról ugyanígy beszámolunk, mint a betegség, a baj idején is erősítjük, segítsük egymást. Egyik fiatal öregdiákunk a napokban súlyos közúti balesetet szenvedett – egy kocsikat szállító teherautóról az egyik elszabadult, és letarolta, akik mögötte mentek. A kórházban a műtétek után írta a bejegyzést: „nagyon szépen köszönöm az értem mondott imákat, nagyon jólesett olvasni itt a gimnázium Facebook-oldalán is, hogy mennyien szorítanak értem! Érzem, hogy egészen biztosan meghallgattatnak ezek az imák! Vasárnap Pilisvörösváron, és Fallóskúton is értem mondtak misét, szenteltvizet is küldtek nagypapámnak, hogy hozza ide nekem. Érdekes, de amikor szüleim elmondták nekem, zokogva a párnámba borultam az örömtől, nagyon furcsa érzés.”
