Magyarország így győzheti le Trianont

Bárdi Nándor az MNO-nak adott kétrészes interjújában a magyar kisebbségpolitika kereteit vázolta föl.

---- Ők a nemzet részei  ----

– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.

De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.

Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).

– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése?
– Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.

Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.

– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.

Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?

– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?

Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Németh Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.

Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől

Az interjú folytatását holnap olvashatják.